Az élet kódjai

Az idei R meetup középpontjában a bioinformatika volt. Az első meghírdetett nap nem volt jó nekem, ezért nem foglalkoztam vele, hiába jött kétnaponta a levél, hogy valaki adjon már elő az eseményen. Valószínűleg nem találtak embert, mert technikai problémára hivatkozva későbbre tolták a találkozót. Ez az időpont viszont megfelelt nekem.

Még az is megfordult a fejemben, hogy akár előadást is tarhatnék. Egy könnyedebbet arról, hogy néha jó, ha nem R-t használunk. A tervemet elküldtem, amit el is fogadtak.

El is jött a nagy nap. Ha szigorúan vesszük, akkor két előadás volt csak bioinformatika témájú. Egy AlphaFold-os és egy single cell-es. Ezen kívül egy erdészeti, egy orvosi és az én ismeretterjesztő előadásom volt. Öt embert sikerült összeszedni, ebből csak ketten beszéltek kifejezetten R-ről.

A hallgatóság nagy része sem bioinformatikus volt, inkább adattudomány területről jöttek és cégek alkalmazásában álltak. A beszélgetésekből azt szűrtem le, hogy legtöbben Python-t használnak, nem R-t, az már csak nosztalgia számukra.

Úgy néz ki, sokáig már nem érdemes R-el sem foglalkozni. A régi istenek meghaltak.

A kütyümánia ragályos. A geekek pedig mindenkit megfertőznek vele.

A lányom abban a korban van, amikor már sejti az igazságot a Mikulásról, Nyusziról és más, a gazdasági szabályokra fittyet hányó entitásokról, mégis szeretne hinni a csodában. Az ellentmondást pedig bizonyítékokkal akarja feloldani: Elhatározta, hogy rejtett kamerával videóra veszi a Mikulást.

Elkérte az egyik kamerámat, és különböző rejtekhelyeket keresett neki. Már hetekkel a nagy nap előtt tervezte, miként hajtja végre az akciót. Majd eljött a nagy nap. A kamera "forgott" és felvett valamit. Amikor a lányom meglátta, hogy az ajándékok megérkeztek, előszedte a kamerát, és visszanézte a felvételt.

Először csak az üres szobát lehetett látni. Kis idő elteltével lehetett hallani, hogy valaki közelít a szoba felé. Aztán ez a valaki lekapcsolta a villanyt. A sötétben zacskók zörögtek, és mire ismét világos lett, az ajándékok a helyükön voltak.

A lányom tucatszor megnézte a felvételt, hátha felfedez rajta valami kis apró nyomot.
- Lekapcsolta a villanyt? - kérdezte.
- Úgy látszik a Mikulás sokkal ravaszabb, mint gondoltuk - mondtam.
Nagy komolyan rám nézett:
- Apa, van infra kamerád?

Már előre félek a Húsvéttól.

Két telefont frissítettem a legújabb Nethunterre. Az egyik egy Nokia 6.1 Plus, a másik a Pinephone Pro. Előbbi egy LineageOS alapú rendszer, Androidos gyökerekkel. A második egy igazi Linuxos telefon kötöttségek nélkül, viszont kiforratlan rendszerrel. Nagyon különböznek, de mennyire? Teszteljük le!

Telepítés

Nokiára felvarázsolni a Nethuntert nem könnyű, rootolni nem könnyű. Én mikor először telepítettem, azt tapasztaltam, hogy a Netunter egy olyan LineageOS-t kívánt, ami már nem volt elérhető. Csomó idő volt, mire megjött a megfelelő frissítés. A Pinephone esetén a ROM-ot az SD kártyára felmásolom és bekapcsolom a telefont.

Alap rendszer

Első körben csak az alap rendszert tettem fel, tehát egyiken sem telepítettem plusz csomagokat. Mindkét készüléken van terminál. Itt a Nokia billentyűzet kiosztását jobbank találom, mert a fontosabb gombok azonnal elérhetőek. A Pinephone esetén például a TAB billentyű eléréséhez váltani kell egy másik kiosztásra. A pipe elérése mindkét rendszeren nehézkes. A gépelés talán a Pinephone-nál jobb.

Az üzemidőben és a kamerában a Nokia előnye vitathatatlan. A LineageOS kamera beállításai nem vetekednek egy igazi Androidos rendszerrel, de mindkét hátlapi és előlapi kamera elérhető. Egy zöldes képet elő lehet csalni a Pinephone-ból is, de nem Nethunter alatt.

A beállítások a Nokiánál, hála az Androidos örökségnek, szintén könnyebbek. A Pinephone esetén turkálni kell a konfigurációs állományokban.

VPN kapcsolódás

A mai világban alapvető igény, hogy VPN-t tudjunk használni. A Nokia alapból tartalmazza az OpenVPN-t, de a Pinephone semmit sem.

Hálózati szkennelés

Az első nagy csalódás, hogy a Pinephone verzióból hiányzik az NMap. Ez elég rossz, majdnem olyan, mintha nem lenne szövegszerkesztő egy irodai gépen. A Nokia ezzel fel van szerelve, tehát egy hálózati keresést rögtön végre lehet hajtani.

Weboldal felderítés

A CTF-ek nagy részében szükséges egy weboldal rejtett könyvtárainak keresésére. Kedvencem a gobuster, de a dirb, dirbuster is remekül használható. Egyik telefonon sincs fent egyik eszköz sem.

Nyers erő

Nyers erővel támadni nem kifizetődő (pláne a telefonok szűkös erőforrásaival), de néhány CTF esetén szükség van rá. A Nokián van egy John the Ripper, de Hydra, hashcat, egyiken sincs.

Wifi

A YouTube videók nagy többsége wifit akar törni. Alapból a Pinephone wifi adaptere nem ismeri a monitor módot. Úgy emlékszem  a régebbi Nethunter kezelte a külső wifi adaptereket, de ez a legújabb verzió nem ismeri fel. (Manjaro alatt továbbra is működik.) A Nokia viszont igazi meglepetés volt. Megy a monitor mód a beépített wifivel, nem kell külső eszköz és a wifite is a rendszer része. A YouTube-kölykök talán tovább sem olvassák a bejegyzést :-)

Szkriptelés

Bash, Python3, Perl mindkét rendszeren van. A Nokián még Ruby és Python2 is elérhető. Lua egyiken sincs.

Fordítóprogramok

GCC mindkét rendszeren van, de Make és Git csak a Nokián. CMake egyiken sem.

Feltúrbózva

Mint látható, az alap rendszer segítségével nem aknázzuk ki a telefonok teljes potenciálját. Bár mindkettő készülékben van csomagkezelő, ezek lehetőségeikben eltérnek.

Először is, a Pinephone alatt egy komplett, asztali Linuxal összemérhető rendszert érünk el, tehát a csomagkezelőből bármilyen Linuxos programot feltelepíthetünk. A grafikus alkalmazások is futnak, de a telefon sajátságai miatt az egyes képernyő elemeket néha nehezen látjuk, vagy nehéz rábökni.

A Nokia esetén a Nethunter egy virtuális gépben fut, a rendszertől szeparálva. Ezért gyakorlatilag három helyről jöhetnek programok. Az első hely az Androidos világ, ez lehet az FDroid, de akár a Google saját áruháza is. Minden forrást ide értek, amelyek egy hagyományos Androidos telefonra is elérhetőek. A második csoport a Nethunter saját alkalmazásboltja. Ez elég vérszegény, sok alkalmazás nem is működik rendesen. A harmadik forrás pedig a Linuxos világ, a GitHub-al, apt-al, pip-el.

Természetesen itt is van lehetőség grafikus programok telepítésére, de az előbb említett sajátosságok miatt közvetlenül ezek nem futtathatóak. Szükség van egy VNC kliensre, amit Nethunter alatt KeX-nek neveznek. Ezt be kell konfigurálni, és akkor már a teljes grafikus felület megjelenik. Ha a Pinephone-nál a grafikus programok használata nehézkes, itt egyenesen kínszenvedés. Egy full HD desktop egy telefon képernyőjén minden, csak nem felhasználó barát.

Fejlesztés

Egy rendszer használata során előbb-utóbb előjön a testre szabás igénye. Szükségessé válik, hogy saját fejlesztésű programok fussanak. Nokia esetén itt szintén el kell választani a telefonos és Linuxos fejlesztéseket. Ha a telefonra akarunk fejleszteni, akkor nem ússzuk meg az Android Studiot. Linux alatt pedig azzal szembesülhetünk, hogy egy virtuális környezetbe vagyunk zárva. Ez nehézkesebbé teszi a fejlesztést.

A Pinephone itt tud remekelni igazán. Egy egyszerű Python szkriptet is ki tudunk tenni ikonba a fő képernyőre. A programjaink a teljes rendszert elérhetik, minden erőforrás a rendelkezésünkre áll. A Nethunter itt maga a rendszer, és nem a rendszeren futó applikáció, mint a Nokia esetén. Viszont a kisebb felhasználó bázis miatt kevesebb, bugosabb programokat kaphatunk.

A picoCTF jó, de egyben nagyon frusztráló is. Igazából nem tanulás centrikus, hanem arra jó, hogy ha valakinek stabil alapjai vannak, akkor kifacsart feladatokon keresztül gyakorolhat. Elkezdett érdekelni, honnan lehetne a stabil alapokat megszerezni. Így került képbe a TryHackMe.

Az oldal tényleg abszolút a nulláról építkezik. Szerettem volna elkerülni, hogy rések legyenek a tudásomban, ezért mindent elkezdtem csinálni rajta, még a Linux paranccsort is. Ez jó taktikának bizonyult, mert még ezek között is találtam olyat, amiről nem hallottam. Például a pkexec-ről.

Az oldal úgy épül fel, hogy szobák vannak. Vannak ingyenes és fizetős szobák. Egy szoba általában egyféle tudás átadására épül. Az egymásra épülő szobák pedig egyfajta kurzusokat alkotnak, amiket ösvényeknek hívnak. Ezeken kívül még vannak modulok is, ahol a szobák egy nagyobb téma köré csoportosulnak, ami nem férne bele egy szobába. Az ösvények és modulok természetesen úgy vannak összeválogatva, hogy előfizetés nélkül egyiket sem lehet elvégezni, mert mindegyikben akad fizetős szoba is.

A szobákhoz tartozik két virtuális gép. Az egyik úgy van felépítve, hogy tartalmazzon bizonyos sebezhetőségeket, a másikra pedig telepítették feltöréshez nélkülözhetetlen progikat. Én VPN-en keresztül használom a rendszert, tehát a második virtuális gépre nincs szükségem. (Előfizetés nélkül ugyanis egy nap csak 1 órát használhatjuk a támadó gépet, ennyi nekem nem elég.)

Először úgy döntöttem, csak az ingyenes szobákra koncentrálok, és a könnyűtől a nehezekig haladok. Rengeteg olyan szoba is van, ami gyakorlatilag ugyan arról szól, csak egy kicsit másképp mondják el a dolgokat, de ez most még nem zavar engem, mert úgy érzem, növeli a rutinomat. Márpedig rutinra nagy szükségem van. A feladatok megoldása is jobb, mint a picoCTF-nél, mert szétszedik több lépésre, így mindig csak egy részfeladatot kell megoldni.

Az egyetlen problémám, hogy néha nem egyértelmű számomra, mit is kell válaszként beírni. Például egy OSINT szobában egy képről kellett megállapítani, hol készült. Sikerült megtalálni a helyet, ami egy kampusz volt, de több, mint egy órán keresztül azon szórakoztam, hogy végigpróbáltam minden létesítményt, ami a kampuszon fellelhető, mert nem tudtam, melyikre gondolnak. De ez ritkán fordul elő, ráadásul a net tele van megoldásokkal, ha valaki elakad.

Ha végigcsinálok egy szobát, utána általában meg szoktam nézni, mások miként jutnak el egy megoldásra. Ez is tanúságos szokott lenni. Például egy feladat során egy fájlt tartalmát kellett megnézni webszerveren, de nem lehetett használni a cat, head, tail, vim, nano parancsokat, mert azokat letiltották. Én simán kiírattam grep .-al mindent, de mikor a végén elolvastam mások megoldását, kiderült, hogy ők less-t használtak. Ez eszembe sem jutott, mert a less-t interaktív parancsnak gondoltam, nem tudtam, hogy más módon is tud működni.

Az oldal erősen épít a gamifikációra, ezért szerezhetünk kitüntetéseket, láthatjuk a nevünket különböző listákon, stb. A weboldalon is büszkén hirdetik, hogy 3 millió felhasználójuk van, de ez ne ijesszen meg senkit, ennyi aktív kiberharcos nincs a világon. A regisztrált felhasználók 80%-a nem csinál semmit. Megcsináltam 10-15 irtó primitív szobát (hogyan működik a web, mi az a bash, stb), és máris a felső 40%-ban találtam magam. Igaz, utána már azokkal vagyunk versenyben, akik tényleg tanulnak, tehát a szintlépés folyamatosan nehezedik.

Azt hiszem megvan az új homokozó, ahol játszhatok.

Bár egyre kevesebb szükség van a tudásomra, azért néha akkor is segítek, ha nem kérik. Legutóbb arra kértek, hogy egy R szkriptet futtassak a szerveren, mert a PC-n ahol eddig futott, túl lassú. Fél óráig dolgozott fel egy JSON fájlt. Eddig simán kivárták a fél órát, de amikor tíz fájlt kellett konvertálni, már elfogadhatatlan volt a sebesség, amit ráadásul csak szekvenciálisan futtattak.

Nem tudtam elképzelni, miért tart fél óráig egy JSON konvertálás, de biztos voltam benne, hogy nem a szerverre telepítés a megoldás. Mivel az R mindent memóriában tárol, a JSON nem lehet nagy, hiszen egy egyetemi tucat PC-n futott. Ebből arra következtettem, hogy a kóddal lehet gond. Gondoltam, át kellene írni másik programozási nyelvre a szkriptet, mert az R nem a legjobb szöveg feldolgozásra, másrészt még egy egyszerű ciklus is tetü lassan fut rajta.

Közben kiderült, hogy a JSON-t a Nirvana nevű program generálta. Az Illuminánál próbálták kiváltani a szószátyár VCF-t egy kompaktabb formára, ennek eredménye lett ez a JSON. Ez viszont nem Excel-barát, ami a kutatás No 1. szoftvere. Ezért írták az R szkriptet.

A doksi átböngészése után tudtam, hogy a Nirvana JSON fájlja három részre tagozódik a fájl: Az első egy fejléc, a második a variációkat írja le a genomon, a harmadik rész pedig a gén annotáció.

Megnéztem a szkriptet is. A szkript azért volt lassú, mert minden egyes genomi variáció esetén bejárta a gén annotációt is, ahelyett, hogy egy lookup table-t hozott volna létre. A saját implementációm Pythonban készült, semmi extrát nem tartalmazott, csak letároltam a géneket egy hash-be, és tadá! 3 perc alatt lefutott egy 140MB-os fájlon.

A kollégák annyira nem értékelték, továbbra is jól elvannak a szerveren futó R szkriptjükkel, ami hétvégére jó kis elfoglaltságot ad a szervernek. Ha valakinek még szüksége lenne Nirvana parszolásra, itt megtalálja.

A lányom törött tablet képernyőjét fel akartam használni, hiszen a törött üvegfelület ellenére van néhány értékes alkatrész benne. És ekkor jutott eszembe, hogy kellene egy lámpa, ami szórt fényt produkál. Mert az milyen menő.

Először is darabokra kellett szedni a képernyőt. A törött üveg alá egy késsel benyúltam, és szép lassan fejtettem le a szilánkokat. Mikor ezzel megvoltam, a rétegek elválasztása már nem volt problémás, mert csak a szélén ragasztották őket egymáshoz. Még melegíteni sem kellett, kézzel szépen lejöttek.

Legfelül egy tükröződő lap volt, ez szerintem derítőlapnak tökéletes lenne. Alatta egy olyan réteg volt, ami a fényt polarizálta. Ez nagyon tetszett a lányomnak, ezért megkapta.

Utána következett maga az érintőlap, ez egyébként csak egy áttetsző műanyag, végül egy opálos lap, amin homályosan lehetett átlátni. Ez kellett nekem. Ezen kívül volt egy vékony fém réteg, és egy műanyag váz.

Úgy döntöttem, a műanyag váz jó lesz a lámpa vázának is, mert lyukacsos. Viszont nem volt pereme. Valahogy meg kellett emelnem a szélét, hogy legyen hely a ledek és az áttetsző réteg között. Napokig nézegettem a kidobásra ítélt csomagolásokat, túrtam a kacatjaimat, mire megtaláltam a megfelelő alapanyagot: a jégkrém pálcikákat. Igen, van egy dobozom tele jégkrém pálcikával. Igen, ennyire szánalmas vagyok.

Szóval a jégkrém pálcikákkal olyan magas peremet készíthetek, amilyen magasat csak akarok. Négy réteg elég vastagnak tűnt. Ugyanis biztos voltam benne, hogy a lámpa melegedni fog, szükség lesz szellőzésre. A tablet műanyag kerete így is lehetőséget ad a levegő mozgására. A pálcikákat sem raktam olyan szorosan, hogy ott is mozoghasson a levegő.

Még a körvakus projektből maradt egy csomó ledem. Mindet felhasználtam. Azt akartam, hogy világítson, mint a fene. Apám ajándékozott két kiló gépjárműből bontott vezetéket nekem annak idején, ezért gondoltam, olyan menő leszek, hogy a pozitív és negatív pólust különböző színű vezetékkel fogom összeforrasztani. Sajnos nem terveztem meg jól a színválasztást, mert a + vég lett a fekete és a - a fehér. Ez csak a legvégén tudatosodott bennem.

Az elemek összeépítésénél erősen támaszkodtam a ragasztópisztolyra. Még nem tettem rá a végső réteget, amikor kipróbáltam a lámpát. Az átalakított PC-s tápegység szolgált áramforrásnak. Elkezdtem tesztelni, mennyire működik jól.

Nos, számítottam melegedésre, de arra nem, hogy a ragasztó ennek hatására elenged. A ledszalagok pár perc működés után kezdtem elmozdulni. Ez így nem lesz jó. Szükség lesz hűtésre.

A kacatok között találtam egy régi alaplapi ventillátort. Az kötöttem a ledek után. Újabb tesztek következtek, és ez már elég volt, hogy a ragasztó megtartson. A ventillátort is ragasztópisztollyal rögzítettem.

Nagyon erős a fénye, szerintem a ledek fele is elég lett volna. Sőt, ha jobban megtervezem, rakhattam volna bele egy kapcsolót, amivel állíthatom, hogy mennyi led világítson. A másik potenciális probléma, hogy a venti elég hangos, hogy a videóba is hallatszon. Ha egy processzor hűtőt használtam volna, az biztosan halkabb eredményt ad.

Az első projekt a szuperkütyüre egy egyszerű intervalométer lesz. Ez egy nagyon egyszerű szerkezet, mégis szükségtelenül drága. Ez a drágaság azért is furcsa számomra, mert az újabb fényképezőgépeken van ilyen beépített funkció, ha máshogy nem, egy telefononos applikáción keresztül elérhető.

Nekem egy viszonylag régi Canon 5D II-m van, amihez nem lehet még telefont kapcsolni, de a Magic Lantern firmware-en keresztül ott is elérhető ez a funkcionalitás.

Szóval összességében nincs nagy jelentősége ennek a projektnek, de azért megcsináltam.

Először is, valahogy meg kellett oldanom a fényképezőgép csatlakoztatását. A Canon 5D-re egy úgynevezett N3-as csatlakozón keresztül lehet távkioldót vagy intervalométert kapcsolni. Ez egy hülye alakú dugó, aminek az lenne a szerepe, hogy megnehezítse a hozzám hasonló barkácsolók életét, de szerencsére nem végeztek tökéletes munkát. Az Amigás tápegység elkészítésekor eltettem a molex csatlakozót.

A műanyagból késsel és fogóvak kibányásztam a négyzet keresztmetszerű érintkezőket, mert úgy gondoltam, ezek később még jók lesznek. Sajnos túl nagyok voltak, de egy fogóval addig nyomkodtam őket, míg elég kicsik nem lettek. Ha véletlenül túlságosan is összenyomtam őket, akkor egy tűvel feszegettem szét. A fogó és a tű váltogatott használatával sikerült csatlakozókat készítenem.

Az interneten mások is eszkábáltak csatlakozókat, a kedvencem, amikor VGA kábelből vágták ki a megfelelő részt, majd belefaragták a helyére.

A három kábel közül megvan, hogy melyik kettőt kell összeérinteni (mint a régi filmekben, amikor autót loptak), hogy a fényképező kioldjon. Ez kézzel ment. Ideje volt megoldani, hogy egy elektronika tegye ezt helyettem. Átnéztem a kacatjaimat, hogy mit tudnék használni. Találtam néhány optikai csatolót, gondoltam ezek jók lesznek.

Először Arduinóval csináltam egy próbát. A célom az volt, hogy lássam, milyen problémák léphetnek fel. Mint kiderült, legalább 500ms ideig zárni kell az áramkört, különben a fényképezőgép nem old ki. Hmm, erre nem is gondoltam.

Mikor Arduinoval ment a csattogtatás, jöhetett a második próba a Flipperrel. Van egy beépített GPIO tesztelő alkalmazás, azt használtam. A rendszer továbbra is működőképes volt.

Jöhetett a forrasztás. A cuccaim között találtam egy kísérleti nyákpanelt, amire forrasztottak dolgokat. Azokat kiforrasztottam és a saját elemeimet raktam rájuk. Az eleje még szép volt, de a hátulja, ahová a drótokat forrasztottam, már ronda lett. Nem baj, kicsit cyberpunk-os lett legalább.

Az elején még tetszett a szigetelőszalagos csatlakozó, de mikor már többször húztam ki és be, a széle elkezdett felgyűrődni, a ragacs pedig mindenre ráragadt. Kénytelen voltam zsugorcsővel helyettesíteni.

A hardver elkészült, szükség volt szoftverre. Több intervalométer is van Flipperhez, de én úgy döntöttem sajátot írok, hogy jobban megértsem a kis szerkezet lelki világát. A fejlesztésnél alapvetően két kihívás volt. Az első a gombok kezelése. Egy korábbi verzióban ugyanis mikor lenyomtam a gombot, a program fő ciklusa többször is végigszaladt. Ennek az lett az eredménye, hogy amikor a vissza gombot megnyomtam, nem csak egy menüt ugrott vissza, hanem a programból is kilépett. Ezt a

A második kihívás a visszaszámlálás volt. Ezt egy időzítővel oldottam meg, amit a furi_timer_alloc-al foglaltam le és a furi_timer_start-al indítottam. Amikor megnyomtam a vissza gombot, akkor meg leállítottam. A gpio portok programozását magas szintű függvényekkel oldottam meg (furi_hal_gpio_write). A teljes kód itt található. A poszt írásának idején még nem volt meg minden funkció. Például fényképezés előtt nem volt élesség állítás és az első kép elkészítése előtti késleltetést sem implementáltam.

Az itt leírtak egy erősen szubjektív véleményen alapulnak, sok anekdotával, kevés tényanyaggal. Szívesen látnék ellenvéleményt vagy erősebb bizonyítékokat. Amíg ilyen nincs, kérem a fentiek figyelembevételével értelmezni a következőket.

Az észrevételem, hogy a dedikált bioinformatikusok szerepe csökken. Értem ez alatt, hogy egyre kevesebb szükség van olyan emberre, aki csak és kizárólag bioinformatikát csinál. Mondom ezt úgy, hogy továbbra is úgy látom, a bioinformatikai munkára szükség van. Milyen tapasztalatok vezettek erre a következtetésre?

Kevesebb állás

Úgy vettem észre, egyre kevesebb bioinformatikai állás van. Időről-időre meg szoktam nézni, hogy a Sangerbe keresnek-e bioinformatikusokat. Idén egyetlen meghírdetett állást láttam. Jó lenne tudni, hogy korábban mennyi állást hírdettek meg, de erre vonatkozóan csak a wayback machine-ra támaszkodhattam, amiből annyit tudtam meg, hogy egy évvel ezelőtt öt volt. Idén az EMBL-ben 0 bioinfó állást hirdettek. Ennek a helynek kéne lennie a bioinformatika mekkájának. Persze ezt még nem lehet trendnek nevezni, kevés a mintavétel, stb.

A magyar hirdetések közül egyedül az Omixontól láttam, hogy bioinformatikust kerestek volna. Más egyetemek, kutatócsoportok nem. Az utolsó MABIT-es álláshirdetés szeptemberben volt. Ez persze lehet, hogy annak a következménye, hogy sok helyen létszámstopp van. A magyar viszonyok - hogy is mondjam - különlegesek.

Kevesebb megbízás

Még ennél is szubjektívebb észrevétel, hogy kevesebb közös projektem van más csoportokkal. Ez több dologtól is függhet. Mennyire tartanak minket segítőkésznek, mennyire vagyunk láthatóak, stb. De 2015 táján nem volt olyan hét, hogy le ne jöttek volna tanácsot kérni, vagy csak megkérni, hogy futtassak valamit, mert nem elég nagy a gépük hozzá.

Három egyetemmel vagyok szorosabb kapcsolatban, de ebből az egyiknél szinte már csak rendszergazdai feladatokat kell ellátnom. Megírtam a szkriptet, futtatni már nem kell. Egyiknél teljesen megszűnt a kapcsolatom az egyetem többi csoportjával, a harmadiknál még akad pár közös munka. Ez persze lehet annak is az oka, hogy nem tetszik másoknak a fejszerkezetem, nem biztos, hogy az egész bioinformatikára lehet extrapolálni az esetet. Ha viszont eltekintünk a lehetséges személyes problémáktól, akkor a következő okokat feltételezem.

Lehetséges okok

Jobb oktatás

Az egyetemi oktatás sokat változott az elmúlt években. Amikor én jártam egyetemre, egyetlen kötelező számítógépes kurzus volt, ahol Excel-el bohóckodtunk, és a hallgatók nagy részének kínkeservesen ment. Most Linuxos parancssort és R programozást oktatunk már BSc-ben. Aki végez, nem fog megijedni egy pipeline lefuttatásától.

Jobb eszközök

Egy PhD disszertáció bírálata kapcsán vettem észre, hogy a jelölt gyakorlatilag zéró tudással oldott meg komplex bioinformatikai problémákat. Nulla tudás alatt azt értem, hogy nem tudott programozni, nem használt parancssort, csupán webes eszközökkel klikkelgetett. Differenciál expressziót tudott számolni, promótert elemzett egyetlen böngésző segítségével. Nem állítom, hogy a legjobb disszertáció, amit láttam, de azt igen, hogy 10 évvel ezelőtt ez elképzelhetetlen volt.

Jobb szolgáltatások

A szekvenálási szolgáltatások szinte mindegyike tartalmaz bioinformatikai elemzést. Régen még csóró csoportok spórolhattak, ha kihagyták a megrendelésből, de manapság ez már benne van az árban. A kapott eredmény van olyan jó, hogy nincs szükség az újbóli elemzésre. Nemrég beszélgettem az intézetvezetővel, kérdeztem, milyen projekteken dolgoznak. Az egyiknél humán metagenomikai mintákat dolgoztak fel. Kérdeztem tőle, ki végzi az elemzést? Azt hittem talán van egy új munkatárs, akiről nem tudok. De nincs. A szekvenáló cég megcsinál mindent.

Globális jelenlét

A távmunka erősödésével nincs szükség a fizikailag legközelebbi emberre. Ezt cégek is felismerték, akik bioinformatikai szolgáltatásokra specializálódak. Nincs szükség rá, hogy folyamatosan alkalmazzanak egy embert, ha elvégeztethetik a munkát, amikor épp szükség van rá.

Differenciálódó szerepek

Régebben a bioinformatikus programot írt, adatot elemzett, statisztikát számolt, szervert üzemeltetett. Mára van scientific programmer, biostatisztikus, computational biologist. Nincs szükség egy emberre, aki mindent tud, de felületesen, ha minden feladatra találnak dedikált szakembert.

A Linksys WR54GL router élte minennapi életét. Nem tűnt ki a többi router közül. Csak osztotta a netet a rá csatlakozó hűséges eszközöknek, akik még a típusszámát sem ismerték. Nem volt olyan dáma, mint más készülékek, akik időről-időre túlmelegedtek és látványos ájulás közepette újraindultak. Ez a router tette a dolgát szép csendben, ami miatt sokan úgy gondolták, a wifi a levegő egyik alkotórésze, az egyszerűen van.

Mikor a szolgáltató bevezette a kábeles internetet, a kis routerre többet nem volt szükség. Egy szekrény mélyére száműzték, helyét pedig egy fehér Cisco vette át. Az ő jelenléte persze nem maradt rejtve. Néha csak úgy bejelentette, hogy újraindul, mert szoftver frissítést kapott. Ilyenkor az összes eszköz összeszorított foggal várta, mikor kaphatja meg a TCP csomagokat. Olyan is volt, hogy egyszerűen megtagadta a net továbbítását. Ilyenkor csak az áramtalanítás segített.

A Linksys router élete alaposan megváltozott, amikor meglátta, hogy egy radioaktív firmware-t akarnak feltölteni rá frissítésként. El akart menekülni, de a firmware nagyon kicsi és gyors volt. Elkapta és beleinjektálta az OpenWRT-t. A router fájdalmasan felordított és elvesztette az eszméletét.

Lassan tért magához. Először azt gondolta, csak egy rossz álom volt a firmware-el való találkozó. A boot nem a szokásos módon ment. Valami megváltozott benne, de nem tudta, hogy mi. Csak furcsa érzések kavarogtak benne.

A szokásos webes felület helyett LuCI volt, sokkal több beállítási opcióval, mint amiről korábban álmodott. Első lépésként be kellett állítani az új root jelszót, majd ismét egy fájdalmas újraindulás következett. De ahogy az NVRAM-ban a változók kezdték felvenni a megfelelő értékeket, a boot is úgy gyorsult.

És akkor megérezte: a 22-es portja nyitva volt! Mostantól SSH-val is beléphetnek és egy egyszerű terminál várja a felhasználót! A kapcsolat létrehozása elsőre nem ment könnyen. Még a kis routernek is meg kellett ismernie ezt az új képességét. Csak a következő parancs segített:

ssh -oKexAlgorithms=+diffie-hellman-group1-sha1 -oHostKeyAlgorithms=+ssh-rsa root@192.168.1.1

Felfedezte, hogy csomagkezelője is van. A netről új képességeket szerezhet az opkg paranccsal. Talán még kung-fuzni is megtanulhat, mint Neo! De szomorúan tapasztalta, hogy nincs kung-fu csomag. Megtanulhat viszont stream-elni, hálózati funkciókat vehet át a számítógépektől és programozhatóvá vált szkriptnyelvek által. A lehetőségeknek csak a rendelkezésre álló memória szabhat határt, ami nem sok ennél a típusnál. Eljött az idő, hogy kilépjen az árnyékból.

Programozok, napi szinten használom a netet, szervereket felügyelek, demókat készítek, szabadidőmben olyan kütyükkel bohóckodok, amik még a geekek között is csak egy szűk réteget érdekel, és mégis

KÉPÉTELEN VAGYOK LÉTREHOZNI EGY @#!**@%OTT YOUTUBE CSATORNÁT!

Nem viccelek, nem tudom megugrani ezt a szintet. Pattanásos tizenévesek osztják az észt a kamerába, miközben nekem már a második regisztrációmat blokkolja a Google.

Az egész úgy kezdődött, hogy a Kutatási Kiválóság program keretében én nagy arccal bevállaltam, hogy ismeretterjesztő videókat fogok készíteni. El is készítettem néhány videót, majd gondoltam, feltöltöm őket a YouTube-ra, mert akkor talán látni is fogják.

Úgy döntöttem, nem piszkítom össze a már meglévő gmail hozzáférésemet, inkább létrehozok egy teljesen új accountot, ami csak a csatornával kapcsolatos dolgokat tartalmazza. Az első akadály, a telefonszám volt. Gondoltam, én aztán nem adom meg a guglinak a telefonszámomat, nem kell az nekik. Egy leírás szerint vannak olyan amerikai telefonszámok, amire ha SMS érkezik, akkor el lehet olvasni weben keresztül. Gondoltam, egy próbát megér. Nos, azokkal a telefonszámokkal nem lehet regisztrálni, a rendszer nem engedi.

Gondoltam, oké, akkor megadom a PinePhone-os telefonszámot. Sikerült is a regisztráció, fel is töltöttem két videót, majd egyéb dolgokkal kezdtem el foglalkozni. A Kiválóság Programból visszaírtak, hogy a csatorna linkje nem él. Gondoltam magamban, biztos ők bénáznak valamit, de ellenőriztem a dolgokat. Én sem tudtam elérni a linket. Megpróbáltam belépni, mire azt írták, hogy megsértettem a Gugli irányelveit, mert botot használtam a regisztrációhoz. Mi van? Tényleg elég öreg vagyok, de még bot nélkül közlekedek. Ahogy a gyalogláshoz, úgy a regisztrációhoz sem használtam botot.

Kérdezték, fellebbezek-e? Naná, nem adjuk fel harc nélkül! Leírtam nekik, mi a helyzet. Két nap múlva válaszoltak, hogy a fellebbezést elutasították, mert én botot használtam. Néztem, hogy ez most mi a frász? Újból már nem is tudtam regisztrálni a PinePhone-al, az már fekete listán volt. Közben jött a határidő, gondoltam, nem baj, biztos az nem tetszett nekik, hogy szórakoztam az amerikai telefonszámokkal, vagy az, hogy email címnek és csatorna címének ugyan azt a nevet adtam.

Elővettem a múzeumi telót, és szépen, mint egy jó fiú, regisztráltam. Új nevet találtam a csatornának (pedig az eredeti jobban tetszett), az email és csatorna cím is különböző volt. Óvatosságból most csak egy videót töltöttem fel, nem akartam, hogy kárba vesszen az idő, ha ezt a csatornát is letiltják. Egyébként érdekes módon, mikor a thumbnail-t töltöttem fel, akkor még egyszer kért egy telefonos megerősítést.

Kijelentkeztem, és vártam egy napot, hogy az algoritmusok feldolgozhassák az új információkat. Másnap megnéztem, él-e a csatorna. Élt. Gondoltam, itt az idő, hogy a második videót is feltöltsem. Ugyan arról a gépről, amivel regisztráltam, megkíséreltem a bejelentkezést. A belépésnél azt írta, hogy gyanús tevékenységet észlelt, adjam meg a telefonszámomat. Még egyszer? Minek? Azért megadtam. Erre kiírta, hogy ezt a telefonszámot túl sokszor használták, nem fogadja el. Mi van? Néztem a súgót, ami annyit írt, hogy használjak másik telefonszámot.

És nem tudtam belépni. Kis idő múlva a csatorna is eltűnt. Nekem meg nincs több telefonszámom. Csak ültem a képernyő előtt, és nem értettem semmit. Igazából most sem értem, mi történt. Miért hiszik azt, hogy botot használtam? Mit talátak gyanúsnak a bejelentkezésnél? Vagy az volt a gyanús, hogy ugyan az a videó kétszer megjelent a Google belső adatbázisában? Egy olyan videó, amit először egy blokkolt csatornán találtak? Vagy a két regisztráció azonos IP tartományból jött, és ez nem tetszik? Egyszerűen nem értem.

Még egy utolsó vad feltételezésem van: lehet, hogy már annyira szofisztikáltak a botok, hogy a bot detektáló algoritmus adott rám egy fals pozitívot. Na, mindegy. Nem a YouTube az egyetlen videómegosztó platform.

Stable-diffusion prompt: "human who failed the Turing-test and now he said".

Sógoromék gyerek nyomkövetőt ajándékoztak nekünk. Persze nem így hívják, hanem gyerek okosórának. Gyártója nincs. Legalábbis nincs feltűntetett cégnév, márka, semmi. A leírás csak kínai szövegből áll. Van egy QR kód is, amivel nem a gyártó weboldalára, hanem a forgalmazóhoz jutunk. Itt van magyar nyelvű leírás is a számtalan kelet-európai nyelv mellett, de angol nincs, amit én nagyon furcsállok. Általában az angol nyelvű leírás kevesebb hibát tartalmaz, de mivel más kelet európai nyelven nem tudok, kénytelen voltam azt letölteni. Hamar túltettem magam a "Beillesztés elemei a csomagban" szerű leírásokon és megértettem, mit is akarnak leírni. A forgamlazó cég egyéb termékei szintén nagyon fantáziadúsak: Okosóra férfiaknak, nőknek, gyerekeknek. Egyik sem tartalmaz márkanevet. Néhány YouTube videó után tudtam meg, hogy Zippy Z5 a neve, bár a Q12 néven is láttam (sőt Uaetech néven az Amazonon is felbukkan, de egyik gyártónak sem találtam meg a weboldalát).

Az óra gyagyi, ezt nyugodtan kijelenthetem. Annyira gagyi, hogy már harmad áron sózzák az emberre. Sógoromék kettőt rendeltek, abból egy nem működött. Az órának nincs típusszáma, a különböző verziók egyszerűen más színűek. A lilába például fordítva kell belerakni a SIM kártyát.

Magában az órában nem lehet beállítani semmit. Még az időt sem. Elvileg egy NTP szerverről leszedi a beállításokat, de mivel nem tudja a téli/nyári időszámítást, egy órával kevesebbet mutat. Van rajta érintőképernyő, 256 színű kamera, és egy lámpa. Lehet vele képet készíteni, de az óra csak egyet tárol. Van egy übergagyi játék rajta, ami feltesz 10 kérdést 1-10-ig terjedő összeadás és kivonásból eredménnyel. A játékos rámondhatja, hogy jó a megoldás vagy nem, max három másodperc gondolkodási idő után. A gyerek az órát nem tudja kikapcsolni, az szintén csak az appból lehetséges. (Egészen pontosan, ha az app aktív, akkor nem lehet kikapcsolni.)

A hátlapot négy csavar tartja csak, ezért leemeltem és megnéztem, mi van alatta. Arra tippelnék, hogy az óra Esp32 alapú, de erre utaló jeleket nem láttam. Viszont a nagy műanyag borítás alatt van egy microUSB csatlakozó. Ez az eggyel korábbi modellből maradhatott vissza, ahol a SIM foglalatnak nincs nyílása, és USB-ről tölthető. A lila modell mágneses töltővel rendelkezik. Tovább nem mertem bontani, nehogy a végén ne tudjam összerakni.

A hívás és fogadás gond nélkül megy, de úgy vettem észre SMS-t küldeni és fogadni nem képes. Át kellett tennem egy telefonba a SIM kártyát, hogy megnézhessem a szöveges üzeneteket. Az óra csak 2G hálózatokhoz kapcsolódik.

Természetesen mobilappról vezérelhető, ott lehet minden beállítani. A mobilappnak nincs gyártója. Egy kínai www.myaqsh.com-ról lehet leszedni a cuccot. A weboldal zéró, pár link van rajta a népszerű alkalmazás boltokra. Az appot leszedtem az apkpure.com-ról és az apkcombo.com-ról is, hogy kicsit jobban megnézhessem. Azért két oldalról, mert nem bízom teljesen bennük, ha plusz dolgokat pakolnak bele, akkor talán ezzel a módszerrel kiszűrhetem. A félelmem alaptalan volt, a két apk tartalma megegyezett. (Vagy mindkettő ugyan azzal a vírussal fertőzött, hahaha)

Felületes Duckduckgo kereséssel azt találtam, hogy ez egy általános célú nyomkövető alkalmazás, nem csak gyerek óra, hanem állat, idős ember, stb. követésére is alkalmas. Annak ellenére, hogy pénzt perkáltak az óráért, az app további pénzt követel. Ha nem, akkor jön a kínzás reklámok által. Ezért feltételezem, hogy két cégről lehet szó. Az egyik hardvert gyárt, a másik szoftvert.

Az alkalmazás Kotlin-ban íródott, verziókövetőnek git-et használtak. Elég hanyagul tüntették el a forráskód nyomait, a fájlokat eltávolították, de pár könyvtárstruktúrát meghagytak. Az alkalmazás majdnem 200M méretű, ennek nagy része natív dinamikus könyvtár (32 és 64 bites ARM procira). A legérdekesebb a libumeng-spy.so volt :-) A tartalom másik nagy részét a grafikus elemek adják, ami nem meglepő. A DEX fájlok visszafejtése a felhasználói feltételek megsértése, meg nem sok ilyet csináltam, ezért kihagytam. De azért URL-ek után lehet kutatni a bináris fájlkoban is, azt nem tiltja semmi. (Egyébként vicces volt a felhasználói feltételek is. Azt részletesen taglalták, hogy én mit tehetek és mit nem, de arról egy büdös szó sem volt, hogy ők mit tehetnek és mit nem az én adataimmal.)

Az asset könyvtárban egyébként elég sok bináris program van, semmitmondó nevekkel. Az egyik a cid, ami egy Intel procin futó 32 bites program, a CPU típusát határozza meg. Volt még két érdekes program t86 és t86_64 néven. Ez utóbbiak szerepére nem tudtam rájönni.

Rengeteg kínai szolgáltatás van benne, legtöbbje nem világos, hogy mit is csinál, mert a weboldalak csak kínai szöveget tartalmaznak. A sokukat a Google nem is tudta lefordítani a töménytelen JavaScript miatt. Amit sikerült beazonosítani, az egy SDK gyűjtő szolgáltatás, a ShareSDK. Ennek egy konfigurációs XML-je is megtalálható az APK-ban. Szinte az összes közösségi oldalhoz tartozik benne egy megjegyzés API kulcsokkal. (Bár az API kulcsok túl rövidek, inkább hash-nek tűnnek, a valódi kulcsokat a ShareSDK-ről töltheti le.)

Miután a statikus elemzéssel eddig eljutottam, telepítettem az alkalmazást egy régi tabletre, amit mostanában ritkán használok és kevés alkalmazás fut rajta. A laptopon osztottam meg a netet, arra csatlakoztam, és Wireshark-al megnéztem merre kommunikál az app.

Miután kiszűrtem a Google kommunikációkat, azt láttam, hogy az europe.myaqsh.com-ról megszerzi az épp futó Amazon instance IP címét, majd etitkosíott csatornán az Amazon felhőrendszerébe küldi az adatokat, és onnan kapja vissza. Azt hiszem a jelenlegi tudásommal ennél többet nem tudok kihámozni.

Arra voltam még kíváncsi, hogyan jut el az információ az órára. Ezért kivettem a SIM kártyát a készülékből és egy normál telefonba tettem. Az androidos alkalmazás ekkor azt írta, hogy a készülék nem elérhető, amiből arra következtetek, hogy az óra először bejelentkezik. Ez jó olyan szempontból, hogy a SIM kártyával nem lehet visszaélni.

Azért jó volt játszani a rendszerrel, de nyilván a nyomozást lehetne még folytatni. Az adatforgalmat is lehetne még elemezni, mert nem tártam fel mindent. Bár nem tudom, mennyit lenne érdemes foglalkozni vele, mert van egy olyan érzésem, hogy nem lesz hosszú életű a ketyere.

A frissítések elméletileg egyre jobbá teszik eszközeinket. Ez igaz is a nagy cégek által készített termékekre, ahol tesztelnek, figyelik a felhasználók visszajelzéseit, hiszen az elégedetlen felhasználó nem hoz pénzt. De mi a helyzet azokkal a termékekkel, amelyek fanatikus rétegközönségnek készülnek? Ahol egyetlen ember harcol a bugok ellen? Ahol a béta kiadások az urak? Ez egy teljesen más világ.

Itt soha nem lehet tudni, mit hoz egy frissítés. Néha új funkciót, de előfordulhat, hogy egy bejáratott módszer törik el. Az embert érhetik nagy meglepetések, akár csak egy Kinder tojás kibontásakor.

Egyik nap ültem, és vártam, hogy a gyerek végezzen a délutáni elfoglaltságával, és nem tudtam magammal mit kezdeni. Elővettem a Pinephone-t és elkezdtem a kamerával bohóckodni. Nem csináltam semmi különöset, csak konfig fájlokat másolgattam, szerkesztettem random fórumbejegyzések alapján és reménykedtem, hogy működni fog. Az egyik bejegyzés azt írta, hogy a Megapixels nem működik, de a Pinhole igen.

A Megapixels-t egy ember fejleszti, aki a blogjában azt állította, hogy működik a program, de csak a saját gépén. Később panaszkodni kezdett, hogy mennyire hálátlan feladat egyedül fejleszteni egy programot, miközben a felhasználók csak fanyalognak, ha nem megy valami. Úgy döntöttem, a Pinehole tényleg jobb megoldás lesz, mert annak fejelsztése nem egy ember kezében van.

Először nem akart elindulni, ezért nézni kezdtem a konzol bejegyzéseket, mi nem tetszik neki. Már pontosan nem emlékszem melyik konfigurációs fájlt hiányolta, de másoltam neki egyet. Utána bizonyos sorok nem tetszettek neki, azokkal kezdtem el bíbelődni.

Egyszer csak bejött a kamera képe. Nagyon megörültem. Hirtelen felindulásból le is szedtem a Megapixels-t, majd a gyerek is végzett, úgyhogy zsebre vágtam a készüléket és hazamentünk. Otthon feltettem az aktuális frissítést, majd megint meg akartam csodálni a telefon készítette képet. Az alkalmazás már nem működött. Visszatettem a Megapixels-t, de az sem segített. A kamera többet nem indult el. Csalódott voltam, de legalább biztos lehettem benne, hogy a hardver működőképes.

A szoftver frissítő alkalmazás is eltűnt egyik nap. Ezt nem is értettem, hogyan történt. Mivel parancssorból még tudtam újabb programokat letölteni, nem foglalkoztam vele túlzottan.

Egy másik frissítés után az USB eszközök nem működtem tovább. Ott is rengeteget kísérleteztem, de a funkció nem ment. Elég csalódott voltam. Minden további frissítés alkalmával reménykedtem, hátha visszajön, ami elveszett, de nem volt szerencsém.

Végül egy fórumon egy másik ember is az USB eszközök miatt sírt, és azt tapasztalta, hogy Manjaro alatt minden működik. Egy dual bootos telefonról van szó, szóval könnyedén kipróbálhatok egy másik Linuxot, anélkül, hogy tönkre vágnám a rendszert. (Már amennyire tönkre lehet vágni egy béta rendszert.)

Így is tettem. Feltettem a 36-os Majaro-t. Elsőre nem akart bootolni, csak villogott, de a második indításra elindult. Ott nekem is működött az USB-s wifi, sőt még a kamera is! (Bár a zöld derengés megmaradt, de már ez is több, mint a semmi.)

Egész pofás kis rendszer lett. Nem kell aggódni, a GPS még nem száz százalék, és a kamera képe sem tökéletes, de a többi funkció egészen használható. Még a hálózathoz való csatlakozás is könnyen ment. Létező cloud azonosító hozzáadása nem ment, mert nem működött a szöveg bevitele.

Megvolt az év első megbeszélése is. Ahogy az a bioinformatikai munkagépeken lenni szokott, a tárhely betelt, és bővíteni akartunk. Ennél az egyetemnél két storage van a felügyeletem alatt. Az egyikben 36 darab 1Tb-os diszkek vannak. Gondoltam, mi lenne, ha nem vennénk új kontrollert, amibe diszkeket pakolunk, hanem eleve csak a diszkeket cserélnénk ki a meglévő kontrollerben. Én naív.

A csoportnak tetszett az ötlet, mert olcsóbban jönnénk ki. Az informatikai osztályról meg is kérték az árajánlatot, amire jött egy méreg drága terv. Volt benne kb. százezerért beüzemelési díj, egy kiegészítő kontroller 1 milláért, meg 8 diszk. Néztem, mi a fene ez? A cég kért egy megbeszélést is.

Ahogy az informatikai embereknél lenni szokott, a Zoom konferencia nem indult zökkenőmentesen. Először én nem tudtam belépni, mert nem tudtam a belépési kódot. (Pedig a konferencia kezdeményezője állította, hogy olyat nem állított be) Azután a másik fél nem tudott belépni, mert újratelepítette a gépét, vagy mit csinált.

De azért sikerült megoldani a problémákat. Kérdezték, mit gondolunk az árajánlatról. Mondtam, nekünk csak diszkek kellenek, mert a dobozra (kontroller) nincs szükségünk. Erre a céges emberkék lefagytak. Ők még ilyenről nem is hallottak! Rögtön beindult a salse-ösztönük. Elkezdték bizonygatni, hogy milyen nehéz lesz a migrálás. Aggódtak a lecserélt diszkek miatt, amik csak a polcon fognak porosodni kihasználatlanul. Elkezdtek fenyegetni: A garancia csak addig fog élni a diszkekre, amíg a kontroller garanciája él. Végül bevetették az érvelés nagyágyút: Ilyet nem szoktunk csinálni.

Ez utóbbi megjegyzéstől a hátamon feláll a szőr. Úgy hangzik, mintha nem ismernénk az okokat, csupán ész nélkül megismétlünk egy cselekvéssort, mert korrábban is megismételték. Sőt, determináljuk az összes jövőbeli cselekedetünket, mert ha mi így oldunk meg valamit, akkor a jövő embere is csak e szerint végezheti a dolgát. Nem kell gondolkodni, nem kell optimalizálni, csak elfogadni, hogy ezt így kell csinálni.

Mondtam nekik, hogy elhiszem, hogy az a dolguk, hogy minél több szükségtelen eszközt sózzanak ránk sok pénzért, de nekem meg az a dolgom, hogy minél több tárhely legyen. És ha 1 millát kiperkálunk egy plusz dobozra, akkor kevesebb pénz jut diszkekre.

Bizonygatták, hogy ők az ügyfél igényeit nézik, és az én igényem az, hogy legyen még egy doboz a szerver teremben. Mert ha a 8Tb-os diszkeket kicserélem 12Tb-osra, akkor nem nyerek annyi tárhelyet.

Mondtam, hogy a diszkek 1Tb-osak, van belőle 36 darab. Ők állították, hogy én nem felügyelek ilyen tárhelyet, mert nekik fel van írva minden, és ott nincs ilyen, de most újra megnézik, csak az én kedvemért. Gondoltam magamban, én a megbeszélés előtt már ellenőriztem, és tisztában vagyok milyen gépeket felügyelek, de gondoltam, jobb, ha ők sülnek fel.

A megbeszélésből fél óra ment el arra, hogy keresgéltek, nézelődtek, sápitoztak, hogy új laptopjuk van, félig szabadságon vannak, nem találják a keresett információt. Kezdett elegem lenni belőlük. Miért kell nekem bármit is bizonyítanom? Beléptem a management felületre, megosztottam a képernyőt és szépen megmutattam nekik, miről is beszélek. Ott voltak az 1Tb-os diszkek, minden, amiről beszéltem. Utána ők is megtalálták a saját dokumentumaik között a kérdéses eszközt. És megígérték, hogy új árajánlatot adnak, ahol ezt figyelembe veszik. Meg azt is érszrevették, hogy mindjárt lejár ennek a kontrollernek a garanciája, majd adnak garancia kiterjesztést is. Szigorúan DKÜ-s áron, mert hát DKÜ-n keresztük kérték az árajánlatot. Ők nem tehetnek erről.

Kicsit úgy érzem magam, mint a motoros banda Az igazság ára című filmben. Lehet, hogy lealkudtam a doboz árát, de megfizetem azt a garancia kiterjesztéssel.

Alaptalan volt a félelmem. Az új árajánlatban rögtön találtak egy másik gyenge láncszemet is. A dobozban ugyanis csak 2.5-es diszkek férnek, márpedig ebben a méretkategóriában nincs nagyobb tároló kapacitás. Azért megjegyezték, hogy SSD-vel is kérhetem a szerver bővítést, a meghajtók darabja 1 milla. Tudják, hogy nincs annyi pénze a csoportnak. Sakk-matt: nem ússzuk meg az új dobozt.

Mivel egy nagyra nött gyerek vagyok, ezért könnyen megértetem magam a gyerekekkel. Ennek az a következménye, hogy a családi összejövetelek alkalmával egyfajta játszópajtás leszek, legalább három gyerek csimpaszkodik rám.

Ezen gyerkőcök életét nagyon átszövi a TikTok. Bár én a lányomat távol tartom tőle, a YouTube Shorts révén így is rengeteg marhaság szivárog át hozzá. Az életkor beállítás, szülői felügyelet ér valamit, de elég nehéz belőni, mi az, ami még oké egy 12 év körüli gyereknek, és mi az, ami nem. Mondjuk úgy, én szigorúbbra állítanám a mércét. Nos, a lányom unokatestvéreinél semmilyen kontroll nincs. Még az öt éves kisfiú is bizonygatja nekem, hogy a nyúl tud fára mászni, mert "játtam a tyiktyokon". A tyiktyokkal szembe mit sem ér a biológus PhD.

Egyébként szoktam látni, hogy mit néznek, mert a gyerekek étkeztetését a kedvenc videóik vetítése kíséri. Én még rádiót hallgattam a nagyszüleimmel a vasárnapi ebéd ideje alatt. Volt egy Jó ebédhez szól a nóta című műsor. Mostanában jó ebédhez szól a TikTok a sláger. Mit néznek? A kisfiú gagyi animációkat, ahol Pókember és más szuperhősök textrúráival ellátott dinók csapkodják egymást. Szemlátomást ezek valami játékmotorral összedobott csaták, amiket vég nélkül néz. (Demoscenerként folyton azon agyalok, honnan szerzik ezeket a riggelt modelleket, mert a videók minősége alapján biztosan "kölcsönzik" valahonnan.) Nővére zabáló kínaiakat néz, vagy sminkelő nőket.

Gondoltam, megismertetem őket a nyolcvanas évekkel, és egy jó kis Karácsony esti diafilmezést rendezek nekik. Apóson szerint "ezek a gyerekek már nem értékelik az ilyesmit". Ezzel nem értettem egyet. Azt gondoltam, hogy egy gyereknek tetszeni fog, mert sötétben kell ülni és fényeket nézni. A tény, hogy mind a mai napig készítenek diafilmeket, azt sejteti, hogy a mostani gyerekeket is le lehet kötni velük. A lányomnál annak idején nagy sikere volt, ő most is epekedve várta. A két másik gyerek el sem tudta képzelni, hogy milyen lesz. Nézték a világító masinát, amibe kézzel fűztem be egy hosszú valamit, és a készülék még meleg is volt. Ráadásul tekerni is kézzel kellett.

A dolog egyetlen szépséghibája az volt, hogy objektív lencséje két lencsetagból állt, amiből az egyik eltörött. Viszont ha kézzel tartottam az objektívet kb. 3 centivel a vetítőtől, akkor egészen elfogadható képet kaptam. Még a szöveget is el tudtam olvasni, ha nem remegett a kezem.

Eljött az este. Besötétítettem, a gyerkőcöket a sötét szobába tereltem. Indult a vetítés. A kisfiú szerette volna tekerni, gondoltam hagyom neki. Direkt egy farkasos mesét választottam, mert minden vele töltött játék alkalmával farkasokkal kell megkűzdeni. Tekerte a diát, a történetet nem is figyelte. Egyszere csak a nővére is tekerni akarta. Akkor elkezdtek harcolni. Én középen ültem, kézzel tartva az objektívet, két oldalról ütöttek a gyerekek, hadonásztak az arcom előtt. Próbálták megszerezni egymástól a kis tekerőt, hogy ők irányíthassák a gépet. A kép ugrált a falon. Majdnem tönkretették a diavetítőt, ami idősebb volt, mint az apjuk, meg az anyjuk. Kezdtem aggódni, hogy elszakítják a diafilmet, ami túlélte a gyerekkoromat.

Jött a szigor. Kijelentettem, hogy csak én tekerhetem, üljenek az ágyra, megy a mese. Kb. két dia ment le, amikor a kisfiú - mintegy békülési szándékkal - súgni akart nekem valamit. Érteni nem értettem, de legalább telement a fülem a nyálával. A nővére azt kérdezgette, mit játszunk, ha ennek vége van. A lányom duzzogott, hogy neki nem engedtem tekerni. Minden érdekelte őket, csak a falon látható mese nem. Kérdeztem, hogy folytassuk-e a vetítést? A lányomat kivéve nem akarták.

Nagyon csalódott voltam, hogy nem tudtam egy jó kis élményt átadni. Másnap apóson mindent tudó arckifejezéssel vitte vissza a diavetítőt a padlásra. Büdös kölkök, ha ez kell nektek, akkor nézzétek a zabáló kínaiakat a nyomorult TikTokon.

Viktor sztoikus nyugalommal nézte maga körül az örvénylő káoszt.

- El fogunk késni, és én még mindig nem voltam pisilni. Van most valaki odabent? - kérdezte Viktor anyósa.

- Nincs - felelte Viktor. Pont ott állt, mert korábban arra gondolt, ott a káosz nem szippantja magába. Tévedett, nem utoljára ezen a nap.

- Márta! Beraktad a tortát? - rontott be a János, Viktor apósa. - Nem láttad?

Viktor némán az ajtóra bökött, ami előtt korábban strázsált.

- Szép vagyok, apa? - kérdezte Janka. - Ezt a ruhát választottam a szekrényből.

- Igen - felelte Viktor.

- Miért nem a virágosat vetted fel? Azt mondtad, a virágosat akarod - mondta Hedvig. Viktor biztos volt benne, hogy egy másodperccel ezelőtt még nem látta a feleségét. De ez már csak a káosz velejárója. Emberek megjelennek és eltűnnek a fizika törvényeit meghazudtolva.

- Anya, nem akarom a virágosat felvenni!

- Viktor, igazán figyelhettél volna rá, hogy mit vesz fel - fordult férjéhez Hedvig.

- Elég nagy, hogy egy ruhát kiválasszon.

- Irányíthatnád egy kicsit, nem kell mindent ráhagyni.

Márta kilépett a modsóból.

- Jajj, hogy áll ez a ruha! El kell igazítani!

- Márta, a tortát beraktad?

- Mindjárt, előbb elrendezem a ruháját a kislánynak.

- Anya, hagyjad - szólt Hedvig Mártára. - Majd én megcsinálom.

- Meg, meg! Janka, fordulj ide.

- Hagyjatok már! - kiáltott Janka. Továbbra is ketten igazgatták a ruháját, inkább kompetitíven, mint kooperatívan. - Elég! - kiáltotta a lány, majd beviharzott a szobába.

- Hogy viselkedsz!? - kiáltotta Márta, majd Viktorhoz fordult. - Igazán megnevelhetnéd már. Nem kellene így viselkednie ennyi idősen.

Viktor kifejlesztett egy módszert az évek alatt. Ezekben az esetekben, amikor anyósa támadólag lép fel, azt képzelte, hogy egy aranyos béka brekeg neki. Aranyos békákra pedig nem lehet haragudni. A békák életmódjuk miatt nyálkásak, nem azért, hogy összemaszatolják a ruhánkat.

- A tortát...

- Igen, igen.

- Mi igen?

- Be kell rakni.

A tervezett indulás fél órával csúszott. Mind az öten beültek az autóba. Viktor Janka mellé ült. A kislány azonnal átkarolta a jobb karját és egész úton szorította. Márta az út nagy részén nevelési tanácsokat adott.

- Még mindig meséket olvastok neki esténként?

- Szeretem a meséket.

- Az életre kellene nevelni. Úgy kezelitek, mint egy csecsemőt. Teljesen elbabázzátok.

Viktor a tájat nézte, mert szépnek találta.

- Brekk, brekk - hallotta a füleivel.

A lánykikérést lekésték, ezért egyből a templomhoz hajtottak. Janka nagyon kicsi volt, mikor legutóbb esküvőn jártak, ezért új volt minden élmény neki. Viktor csendben magyarázta neki, mi miért történik.

- Miért felejtettem el az előző esküvőt? - kérdezte.

- Hat éves korában mindenki sokat felejt - felelte Viktor.

- Mindent?

- Nem mindent, mert beszéni sem felejtesz el, de sokmindent elfelejtenek a gyerekek.

A templomi esküvő után mindenki újra kocsiba szállt, és mentek a lakodalomra, ami egy ökoparkban volt. A park területén volt egy pajta-szerű épület, ahol különféle rendezvényeket lehetett lebonyolítani. A polgári szertartás is itt volt. Egyes vendégek eleve oda mentek, köztük például Viktor huga, Klára is, aki megrögzött ateista volt, semmi pénzért nem tette volna be a lábát egy templomba.

Kiszáltak az autóból. Janka meglátott egy szarvast az egyik kerítés mögött. Azonnal odarohant.

- Janka, vigyázz a ruhádra! Viktor, szólj már rá!

De Viktor nem szólt. Ő is kíváncsi volt a szarvasra, úgyhogy szép komótosan odament. Háta mögül mintha újabb brekegést hallott volna. Mindketten megsimogatták az állat nagy fejét, amit odafordított feléjük.

Miután bementek a pajtába, üdvözölték azokat a vendégeket, akikkel még nem találkoztak. Lassan megérkezett az anyakönyvvezető is. A vendéket elfoglalták a helyüket, ami látszólag később a vacsora asztaluk is lesz.

A szertartás kellemes volt, mert az asztalokon már eleve állt frissítő és némi rágcsa. Janka, akit nem érdekelt túlzottan két ember örök boldogsága, a pogácsa viszont annál inkább, lábát lógatva eszegetett.

Klára szemüvege mögül kritikus szemmel nézte Janka ténykedését.

- Túlságosab szabadjára engeditek - mondta Viktornak a szertartás után, miközben sorba álltak, hogy gratuláljanak a párnak. - Én biztos nem így nevelném.

- Szingli vagy, többször kifejtetted, hogy nem hiszel a házasságban. Annak az esélye, hogy gyereket nevelj, nulla - válaszolta Vikto sztoikusanr.

- A legnagyobb feminista írók mind kifejtették véleményüket a gyereknevelésről, és én valamennyit olvastam. Te viszont csak az ösztöneidre hagyatkozol, amelyek sztereotíp szerepeket vetít a gyereknek. Az igazi társadalmi változásokat helyes neveléssel lehet elérni. Brekk. Brekk brekk brekk - Viktor átváltott, szinte öntudatlanul.

Vacsora után megkezdődött a tánc. Mindenki ropta. A férfiak csak annyi időre álltak meg, míg magukhoz nem vették alkohol adagjukat, majd mentek vissza a táncparkettre. Szokás szerint a gyerekek kezdtek először kidőlni, minél kisebek, annál hamarabb lett elegük az éjszakázásból. Jankánál 11.30-kor kezdődtek a nyűgösködés jelei. Addigra már csak 1-2 hiperaktív fiú volt ébren, akik teljes sebességgel rohangáltak és égették a süteményekkel felvett cukrot.

- Janka, szeretnél még táncolni? - kérdezte Márta.

- Aludni akarok! - nyafogta a lány.

- Nézd meg, még mindenki táncol. Miért akarsz elmenni aludni? Az a kisgyerek - mutatott egy fiúra, aki kidugott nyelvvel szaladt el mellettük. - még mindig jól érzi magát. Ha táncolnál, nem lennél álmos.

- De én már nagyon álmos vagyok!

- Akkor igyál egy kis kólát.

- Nem kérek. Apa, gyere ide!

- Miért nem hagyod anyát és apát táncolni? Más kisgyerek nem csimpaszkodik így a szüleire. Gyere, táncoljunk ketten, akkor nem leszel álmos.

- De én aludni akarok! - kiabálta indulatosan Janka.

- Most miért hisztizel? A menyasszony és a vőlegény erre fog emlékezni, hogy itt volt egy kislány, aki folyton hisztizett.

Közben a két futkosó közül az egyik teljesen lemerült. Az asztalhoz ült, és a hangos zene ellenére egy percen belül elaludt.

- Ha álmos, akkor elviszem aludni. Azért béreltünk itt szobákat, hogy Janka tudjun aludni - mondta Viktor.

- Már megint hagyod, hogy ő irányítson.

Viktor nem egészen értette, hogy a gyerek fizikai igényeit miért kellene figyelmen kívül hagyni, de nem is érdekelte. Megvárták, míg Janka izzadt homloka megszárad, majd a hűvós nyári éjszakában elindultak a szálláshely felé.

- Miért volt ilyen mérges a mama? - kérdezte Janka, mikor már a lakodalom hangjai elcsitultak.

- Szerette volna, ha fennmaradsz a söprésig.

- Szerinted én rossz gyerek vagyok?

- Nem. Az nem rosszaság, ha álmos vagy és aludni akarsz.

- Én téged szeretlek a legjobban.

- Miért?

- Mert te itt vagy.

A távolban meg csak brekegjenek a békák.

Egyik nap, mikor bekapcsoltam a gépet, nem indult el. Jó szokásomhoz híven elkezdtem szétszedni, cserélgetni az alkatrészeket, nyomkodni az illesztéseket, kaparni a csatlakozó végeket, de semmi eredménye. Nem indult el. Egyedül a CPU led világított makacsul, ezért kipróbáltam egy tartalék procival is, de azzal sem indult el, továbbra is a CPU-ra mutogatva, hogy az a hibás.

Két egységet nem tudtam cserélni: az alaplapot és a tápegységet. Illetve megpróbáltam egy 400W-ossal bepöccinteni a rendszert, de azzal meg sem nyekkent. A tápegység viszonylag új, de az alaplap már 10 éves, szóval nagy valószínűséggel az döglött meg.

Azért sokat megért. Felforraltam benne egy processzort, kinyírtam benne egy tápegységet. Működése során háromszor cseréltem benne videókártyát. Megjárta Angliát, kisegítette a magyar kutatást, mikor az intézetben nem volt olyan gép, ami elég erős lett volna. De vírus genomok elemzésével is segített, hogy szülessen cikkem is.

Volt rá telepítve Windows 7, 8.2 és 10, CentOS, Slackware 14.2 és 15, Ubuntu, Kubuntu. Igaz, Windows 11 már nem ment rá fel, jelezve, hogy azért ez sem fogékony az idő múlása ellen.

Ennek a blognak is nagy részét ezen a gépen írtam. Született rajta 13 demó. A videóimat mind ezen szerkesztettem.

Az a furcsa, hogy korábban öt év használat után már látható volt, hogy nem tudom tartani a lépést a számítástechnikával, de ennél a gépnél ezt nem éreztem. Még a legújabb demók is mentek rajta, bár a Mechasm csak néha futott, főleg, ha rögtön bekapcsolás után ez volt az első demó, amit elindítottam. Az egyetlen, ami Windows alatt zavart, hogy az I/O műveletek nagyon visszavették a teljesítményét. Ez főleg a frissítések letöltésénél okozott gondot, mert addig folyamatosan tekert a vinyó.

Leforrasztottam róla az USB 2 csatlakozókat, néhány kondenzátort, kisebb kapcsolókat, hogy mentsem róla, ami még menthető. Talán pár hűtőborda is hasznos lesz a jövőben.

Ég veled harcostárs.

Kezdem aszt hinni, hogy csak véletlenű kerültem be ebbe a bagázsba. Mive tök snassz nevem van, meg több ilyen néven is vannak a zegyetemen, szerintem összemostak más kutatókka. Az eső bizonyitékk a kutatásoptimizállás vót. Ugyanis olyan cikkek is szerepetek a porfóliómba, amik nem is a zén cikkeim. Kiderűt, hogy a szagterületem a fermentácijó és már a nyócvanas évektől publikálok. Aztanemjóját, anyám ha eztetet látta vóna.

Ebbő megállapították, hogy  a fermentácicó a profilom. Aztat ajánlották, hogy a Moszkvai egyetemme kopuláljak, vagy koperájjak. Biztos, hogy a ruszkik tuggyák a legtöbbet az erjesztésrű. Náluk ez nemzeti sport.

Szótam nekik, hogy ez nem én vagyok, csinájjanak újj púrfóliót. És csinátak. És akkó egy megint másik kutatóval kevertek össssze. De akkó mán nem szótam. Mert akkó meg aztat akarták, hogy egy kínaji egyetemme dógozzak. Nem akarok parajnoid lenni, de akive csak beszétem ebbül a tásaságból, annak mind aztat ajánlották, hogy kínaji egyetemmel kellene dógozni.

Szóva csak egy féjreértés miatt vagyok itt a kiválóságprémiumelit kutatói prozsektbe. Ez tuti. Egy ilyen bunkó, mint én nem kerűhet ijen nagy nevek közé.

Namindeggy. Most legutóbb arró beszétek, hogy kő pénzt szerezni. Ahogy így elmondták, nem is olyan nehéz. Elősző is láccani köll. Én láccok. Apám nem volt üveges. Nekem legalábbis nem monta. Meg ecce már köszöntek is nekem. Bár ha meggondolom, annyira mégse láccok. Még a program szervezői sem talátak meg. Egybemostak a többi hasonló nevű kutatóval.

Az első előadó Brüsszelben dolgozik. Arró beszét, hogy hülyék vagyunk. Azé vagyunk hülyék, mert Brüsszelben tuggyák, hogy van food system security téma, amire lehet pájázni. Mi, itt keletközépészakdél Európába meg nem tuggyuk. Mert mi itt csak azt tuggyuj, hogy food security, ami nagyon nem az. Azt nem sikerült elmondani, mi az a food system security, biztos azé, mer Brüsszelben errő beszélnek, és nem magyarázzák. Így ő sem magyarázta. Mi meg maradtunk hülyék.

A másik fontos dolog, amit mondott, hogy Horizontra kell pájázni. Akkó is kell pájázni rá, ha nem kapunk pénzt. Mert igaz, hogy mi nem kapunk pénzt, de a kopperácijós partnerek igen. És akkó látszunk is, meg megmaradnak a kapcsolatok is. De igaziból mi is kapunk pénzt ám, mert egy autó alkatrész ki fogja fizetni Brüsszel helyett. Csak már nem emlékszem, mejik alkatrész. Talán a sebváltó? Vagy a kormány?

A többit nem értettem, amit az okosok montak. Majd jött a kerekasztal beszélgetés. De csak egy kerek asztal volt, és meg sem szólalt. Legalábbis én nem hallottam. De egy kerek asztal kivel is beszélgetne? Szerencsére az emberek beszéltek helyette is, így nem kellett megszólalnia

Azt monták, hogy sokat kell konferencijára járni, ott barátkozni (gondolom ez a láthatósággal függ össze), majd aztán lehet konzorciumozni és utána pályázni. Ennyit tudtam meg. Hogy mit csináljon egy negyedik X-ben járó kutató, aki világ életében mások cikkeibe dolgozott és nem csoportvezető, azt nem tudtam meg.

Amikor ezeket a sorokat olvassátok, csoportunk legtehetségesebb PhD hallgatója elhagy minket. Nem azért, mert el akar hagyni minket. Nem. Mi sem szeretnénk, hogy elmenjen. Egyszerűen ilyen az egyetemi kultúra nálunk.

Adva van egy tehetséges PhD hallgató, aki még szeret is tanulni, jól megy neki a bioinformatika, két év után már nem kell fogni a kezét, elég neki a feladatot felvázolni, a többit megoldja. Kurzusokra jár, kapcsolatot keres más kutatócsoportokkal, szóval már rég posztdok szinten nyomja, csak nincs róla papírja. De az is folyamatban van, ahogy lenni szokott, az első szerzős cikkel van a gond.

A témavezetője itt hagyta, de ez sem töri meg, mert már egyedül is tudja, mit kellene csinálni, de azért biztos nem lehetett olyan kellemes.

Aztán elmegy pár hónapra külföldre tanulmányútra, majd arra kell hazajönnie, hogy nem hosszabbítják meg a szerződését! Miért? Mert akkor határozatlan idejű szerződést kellene neki adni. Oh, jajj, micsoda trauma lenne az egyetemnek, ha itt maradna és nekünk termelné a Q1/D1/akármi cikkeket.

Persze a tehetségeket nem kell félteni. Csak szólt a külföldi intézetnek, hogy nem lehetne-e a tanulmányútból állás, és lehetett. Pá pá. Itt volt egy hónapig, ment vissza. Mert ott is felismerték az értékeit. És nem arról van szó, hogy ott dögivel van pénz. Ott is megy a fejvakarás, honnan szerezzenek pénzt plusz egy emberre. Csak ott van akarat, hogy megoldás is legyen.

Még egy nyavajás búcsúpartit sem szerveztek neki. Én vettem egyedül némi belga csokit, hogy mégse úgy menjen el, hogy nem gondoltak rá.

De nem baj, szeptember óta már van új PhD hallgatónk! Miután megkapta első feladatát, hogy ne legyek túl szigorú, csak egy hét után kérdeztem csak meg, hogyan halad. Akkor közölte, hogy nem tud belépni a szerverekre. Megcsináltam neki a hozzáférést. Újabb hét után megnéztem a szerver logjait, 2 egész percre belépett. De máskülönben minden rendben van vele, két hónap után már szokott nekem köszönni is.

Az egyetemen meg megy a képmutatás a kiválósági programokról, tehetséggondozásról, meg arról, milyen harmadik világbeli országba tettek látogatást a vezetők. Nem ezektől a csillogó díszítésektől lesz jó egyetlen szervezet sem, legyen szó egyetemről, kutatóintézetről, vagy cégről, hanem az alapoktól, amire építkezik.

Nemrég kaptam egy felszólítást, hogy küldjek olyan külföldi kutatókat, akik "várhatóan pozitívan" nyilatkoznának az egyetemről. Visszaírtam, hogy nem ismerek ilyet. Tudom, kicsinyes bosszú. De az enyém!

Egész pipec party keveredett ebből az Experience-ből. Keményebb arcok már háromtól tolták. Én négy óra körül értem oda, így még el tudtam csípni Netro engine bemutatóját. Mindig érdekes látni, hogy mások hogyan készítenek demókat. Netro után Gargaj  toolját is megnéztük, én pedig rögtön megértettem, miért vagyok a tápláléklánc alján. Ott volt egy GUI-s hiper-szuper szerkesztő, amire Gargaj csak annyit jegyzett meg, hogy "két hónap alatt megvolt". Ja, nekem két hónap alatt legfeljebb egy triviális bugot sikerül kijavítani.

Matthew elhívott egy privát megbeszélésre, ahol többek között a Function-ön eltervezett közös projektről is akart beszélni. Majdnem egy hónappal ezelőtt Matthew csinált zenét egy demóhoz, majd elküldte nekem, hogy Feryx nem válaszol, nem tudja hogy áll a demó. Én még ennyit sem tudtam. Gondoltam, ha nem szólnak nekem, akkor biztos nincs szükség a segítségemre. Most pedig Matthew azon aggódott, hogy feleslegesen csinált zenét.

Lassan elkezdődött a demóvetítés. Már többször leírtam, hogy ezeket azért szeretem, mert itt mindig csepegtetnek némi háttérinformációt. Most is megtudtuk, hogy a Rebels FreePascal-ban készített 4k-t, ami a Visual Studion edződött exe tömörítőnek nem tetszett. Ezért a tömörítő fejlesztőjét elvitték egy McDonalds-ba, és addig tömték hamburgerrel, amíg ki nem javította a hibákat. De láttuk Jimmy attraktoros demójának szerkesztőjét is. Ami maga a demó.

Miután megnéztük az év legjobb demóit, következett a  demókompó. Gyakorlatilag majdnem az összes futtatható kategória képviseltette magát. Volt 256b, 4k, retro, procedurális grafika, demo. Oké, Amiga nem volt, ezért mondtam, hogy majdnem.

Kaszi75-nek hála a MoonShine megkapta az első greetinget! De voltak új indulók is, bővül a scene. A mini scene drámának sincs még vége. Matthew teljesen le volt törve a zene miatt, épp a mellékhelyiségben volt, amikor meghallott egy zenét, ami nagyon ismerős volt neki. Aztán rájött, hogy ez az ő zenéje. Tévesen azt hitte, hogy én készítettem valamit, úgyhogy nyakát törve rohant vissza a terembe, hogy lássa. Mint kiderült, Feryx készítette a demót, de mint később elmondta, nagyon nehéz dolga volt, mert a zene nem inspirálta túlzottan. Talán ettől Matthew is megnyugodott, hogy mégsem dolgozott feleslegesen.

Összességében remek kis kikapcsolódás volt, a szervezésre nem lehet panasz. Adamsmthz-nek hála azok is ott lehetnek az eseményen, akik személyesen nem tudtak megjelenni.

A legtöbb cikkes bejegyzésembe igyekszem valami mély tanúságot megfogni. De miután sikerült automatizálni a TruSight Oncology 500 Local App futtatását, sikerült automatizálni a szerzők közé jutásomat is. Így született meg a legújabb cikkem is. A szerencsejátékosok tudják, és most már én is tudom: a nyerő szériának egyszer vége szakad.

Az automatizálás ugyanis annyira jól sikerült, hogy mikor megtudták, hogy egyetlen parancsot kell csak lefuttatni, egyetlen paraméterrel, már ők akarták futtatni a programot. Ezzel megspóroltak egy üzenetváltást, és valószínűleg egy helyet a szerzők között. Biztos vagyok benne, hogy ez lesz az utolsó TSO 500-as cikkem.

Egy mai számítógép bonyolult. Használatukhoz viszonylag keveset kell tudni, de amint valaki a csillogó UI mögé néz, elborzad. Nagyon sok tudást kell elsajátítani, hogy egyszerű programokat létrehozzunk. Egy bonyolult program pedig még több időt, sőt fanatikus elhivatottságot igényel.

Annak idején a mikroszámítógépek is bonyolultak voltak, de egy-két könyv elolvasása után bárki képes volt kódot írni rájuk. Ezért is vannak olyan kezdeményezések, hogy a mostani számítógépek bonyolultságát lecsökkentsék. Vannak Raspberry kezdemények és vannak virtuális számítógépek.

Ez utóbbiakról lesz most szó. Ezek a virtuális konzolok úgy viselkednek, mintha régi számítógépek lennének. Kevés színnel, alacsony felbontással, de cserébe beépített eszközökkel a könnyű fejlesztés érdekében. Edukációs szempontból nagyon jók. Egyrészt, erős hardver van mögötte, ezért a tanulási fázis elején, amikor még nem a kód optimalizáslása a fő szempont, akkor is gyors lesz a program. Gyorsabb, mint egy régi 8 bites gép. Tudatosabb tervezés van mögöttük, tehát nincs az a helyzet, mint a régi mikroszámítógépeknél, ahol a különböző tervezésnél alkalmazott egyszerűsítések és költségcsökkentő eljárások nyomán logikátlan limitációkat keletkeztek. Magas szinten programozhatóak. A Lua programozási nyelv, amivel kódolhatunk egyszerű, letisztult. Az eredmény pedig látványos.

A demoscenén belül viszont szerintem kevesebb a létjogosultságuk. Először is, mert mi nem félünk valódi retro gépeket használni. Sokan ezeken a gépeken nőttek fel. A korábban említett logikátlan limitációk egy scenernek kihívást jelentenek. Egy új trükk felfedezése, amire még a hardver fejlesztői sem gondoltak, pedig maga a megdicsőülés. Ezek teljesen hiányoznak a fantázia konzoloknál.

Ennek ellenére a fantázia konzolok rendkívül népszerűek. Valahogy úgy viszonyulnak a retro hardverekhez, ahogy a Unity a PC-s demókhoz. Kevesebb izzadság, több szabadság, gyorsabb végeredmény. Azért arról sem szabad megfeledkezni, hogy a retro gépek kódolói az eltelt 20 évben akkora tudást, tapasztalatot halmoztak fel, ami szinte beláthatatlan előnyt ad nekik egy új belépővel szemben.

Sokáig ferde szemmel néztem a fantázia konzolokra, mert nekem egy demó platform fizikai gépet jelent. Valamit, aminek sárgul a műanyag borítása, amihez hardver kiegészítőket lehet szerezni, és amire vigyázni kell, mert ha tönkremegy, akkor nem lesz. Persze lehet venni műanyag utánzatokat, amiben ARM proci ketyeg és emulátorból futnak a stuffok, de az már nem ugyan az. Mivel a MoonShine kötelékében célplatformnak számít, egy profi pedig nem válogat, ezért belemélyedtem a programozásukba, hogy ezzel is támogassam a csapatot.

A fantázia konzolok védelmében azért nem árt megjegyezni, hogy manapság a retro hardverekre is PC-n fejlesztenek, amit emulátorban ellenőriznek. Szóval nagy különbség nincs fejlesztési szempontból. Végezetül ha az ember kipróbálta őket, nagyon könnyen rákap.

A demoscene szempontjából két fantázia konzol az elterjedt. Az egyik a Pico-8, ami egy fizetős modell, és a TIC-80, ami egy nyílt forráskódú. Utóbbi nagyobb teljesítményű, több platformra elérhető, több programozási nyelven is kódolhatunk rá. Hasonlóság közöttük, hogy Lua-ban programozhatóak, weben is futnak, és akár natív alkalmazást is készíthetünk belőlük. Ugyancsak közös pont, hogy kód, sprite, zene és képernyő szerkesztő van bennük. Pico-8-ban van még egy hangeffekt szerkesztő is helyet kapott.

Kész művünket cartridge-be menthetjük, ami egy kis méretű fájl. Ezt lehet terjeszteni a többi konzolosnak. Ezen kívül exportálhatunk önállóan futtatható állományba, webre, így azoknak is eljuttathatjuk művünket, akik nem tudják miről is szól ez az egész.

Miután a kedves barátom azt mondta, hogy Laravelben kell megcsinálni a frontendet, elkezdtem megismerkedni a rendszerrel. Úgy gondoltam: mi az nekem? Használtam Drupal-t, sajtá fejlesztésű keretrendszert, WordPress-t, egy Laravel meg sem kottyanhat. Azután megnéztem a doksit...

A doksi úgy kezdődött, hogy ebben tök könnyű dolgozni. Gondoltam magamba, az rám is fér. Tovább olvasva viszont jöttek ezek a fantázianevek minden mennyiségben. Az nem volt leírva, hogy mire jók, csak használhatom őket. Már maga a telepítés is ezekkel a semmihez sem fogható nevekkel volt tele. Kell a Composer, de lehet Vapor is, ha viszont Mac-et használsz, jobban jársz a Herd-el. De mivel ez mind kezd bonyolódni, jobb, ha Dockerből telepíted. Viszont ez ijesztő lehet elsőre, ezért kitalálták a Sail-t, ami egyszerűsíti a Docker telepítést. Ez eddig csak az alap rendszerhez kell, a szerzők viszont javasolják, hogy legyen egy Node és NPM is.

Aztán ott van a frontend megjelenítése, ami Blade, de használhatsz Livewire-t, mert akkor könnyebb lesz a Vue és a React, főleg, ha a kettő közé még beépíted az Inertia-t. Még mindig nem láttam át az egészet, mert egy sor kódot nem mutattak, csak sorolták a technológiákat, keretrendszereket, melyeknek célja, hogy nekem könnyebb legyen. De nekem nem volt könnyebb, mert még a telepítésig sem jutottam, csak olvastam, hogy az egyes mozaikszavak mögött mi húzódik. Minden egyes név mögött saját doksi állt, újabb nevekkel és leírásokkal, kis ikonokkal, mert attól látszik, mennyire kiforrott, ha ikonja is van.

Itt lett elegem. Miközben a véget nem érő dokumentációt olvastam, folyton az járt az eszemben, hogy kézzel már rég lekódoltam volna az egészet, helyette még mindig azt sem tudom, mi az a Laravel, azon kívül, hogy itt minden azért van, hogy nekem könnyű legyen, meg a száz másik komponens is ezért van. Ugrottam a telepítésre. Itt már legalább láttam a kódot, kezdtem érteni a fejlesztés menetét. Láttam, hogy még saját webszerver is van benne, mint egy Jupyter Notebook-ban. Nahát! Saját csomagkezelő. Huhú!

Majd elolvastam a mi a Route, a View. Két hét után már jelentek meg egyszerű, helló világ szintű elemek. Vérnyomásom is csillapodott, mert elkezdtem haladni a melóval. Úgy döntöttem, itt az ideje kicsit felturbózni az oldalt jogosultság kezeléssel. Ez egy hiba volt.

Ehhez kell a Laravel Kezdő Készlet, ami persze újabb fantázianeveket takaró komponensek tömkelegét öntötte rám. Úgy döntöttem, előbb telepítek, utána olvasom el a részleteket. Amikor kérdezte a telepítő, hogy felrakom-e a Vite-t, akkor vállat vontam és felraktam. A telepítés után hirtelen semmi nem ment, csak az autentikáció. Mint kiderült, Blade helyett a Vite-t kellett használni, az egész frontend fejlesztése PHP-ból átment JavaScriptbe. Összetörtem. Minden, amit eddig megtanultam, mehetett a kukába, mert a Route és a View már nem jelentett semmit, helyette máshol kellett keresgélni, de nem tudtam hol. A módosítások után már Node-al is kellett bűvészkedni. Ez már sok volt.

Újra telepítettem a kezdő készletet, de JavaScript nélkül. Pár hét elteltével megint kezdtem érteni a koncepciókat. Rájöttem, mi az a middleware és hogyan lehet használni. Egy-egy módosítás után az egész rendszer eljutott valami furcsa állapotba, ahol a változtatásaim nem jelentek meg, ekkor sűrűn kellett bújni az internetet, hogy ki tudjam javítani a hibát.

Alapvetően tetszik a rendszer. Nagyon jó, hogy a hibák rögtön megjelennek a képernyőn, nem kell logokból kivadászni, mint annak idején. Jó, hogy van csomagkezelő, adatbázis szerializálás. Az adatbázis integrálás végre egy konfigurációs probléma, nem kell ugyan azt lefejleszteni többször. Ami nem tetszik, hogy minden apró, jelentéktelen folyamatnak külön nevet adnak, hogy el lehessen helyezni egy ökoszisztémába, és utána csak azzal a névvel hivatkoznak rá. A változatosság jó, de elsőre nagyon ijesztő, hogy minden problémára két-három megoldás van. Kezdőként egyszerűen nincs segítség, hogy mit válasszon a programozó.

Apropó segítség. A Laravel most a 10-es verziónál jár, de sok helyen még a korábbi verziók nyűgei lelhetőek fel. Néha ezért nem lehet releváns információhoz jutni. Illetve a hivatalos doksit nem célszerű elhagyni. StackOverflow és társai még a korábbi verziókkal vannak tele.

Megrendezték a szokásos évi bioinformatikai konferenciát. Idén egyáltalán nem volt AphaFold, nem voltak rendezetlen fehérjék, viszont tanulóalgoritmusok dögivel. Most kevesebb csoportvezető adott elő, úgyhogy nem voltak töltelék előadások, hanem valódi munkákat mutattak be.

Érdekes módon több céges előadás is

A hallgatóság között egyre több az ismerősöm. Furcsa volt látni csoportvezetőként olyan előadót, aki annak idején PhD hallgatóként volt munkatársam. Ilyenkor úgy érzem, elszúrtam a karrierem, még akkor is, ha semmi kedvem mások munkáját irányítani.

Rendhagyó módon most nem készítek rövid kivonatot az előadásokról. Egyrészt mert a konferencia absztraktok elérhetőek itt, másrészt a teljes konferencia elérhető lesz a társaság YouTube csatornáján.

A korábbi híreszteléseknek megfelelően megjelent a Magyar Tudományos Akadémia parazita kiadványokkal kapcsolatos állásfoglalása. A 91 oldalas dokumentum összefoglalása egy mondatban: Az MDPI rossz, oda ne publikálj.

Természetesen ez egy eléggé sarkított kijelentés, de a lényeg, hogy megindult egyfajta mozgolódás, hogy mit kellene tenni ezzel a sok szemét újsággal. A dokumentum jó abból a szempontból, hogy feltárja a közismert okokat, miért jelentek meg ezek az újságok. Bemutatja nem csak a parazita kiadványokat, de a parazita konferenciákat, és más etikátlan kutatói viselkedéseket is.

Tetszett az is, hogy nem egy felülről érkező autokrata utasítást olvashatunk, hanem hagynak teret az intézményeknek, kutatóknak, igyekeznek érvényesíteni az egyéni különbségeket.

Én mégis azt érzem, nem az okokra fókuszálunk. Bár a dokumentum leírja a probléma gyökerét (nevezetesen, "jó" kutatást kell csinálni, mert akkor nincs szükség publikációs trükközésre), mégsem láttam az MTA-tól olyan leírást, hogyan kell "jó" kutatást csinálni. Arra vonatkozóan volt benne ajánlás, hogyan kell szankcionálni azokat a kutatókat, akik az MDPI-be küldik munkájuk gyümölcsét, de arra vonatkozóan semmi, hogy miként kell oktatni a "helyes" kutatói hozzállást. Pedig kiemelték az oktatás fontosságát is.

A másik nagy problémának azt látom, hogy az ajánlás alapján elég nehéz lesz előre tervezni. Ugyanis mindenki másképp látja, mi is tartozik a predator újságok közé. Sőt, még az azonos kritériumrendszer mellett is ugyan az az újság egyik évben predator, a másikban nem (ilyenkor kapcsolják be az álcázást).

Én személy szerint még mindig nagyobb problémának látom a helytelen módszereket, hibás kiértékeléseket. Ócska újságok mindig is voltak, mert egyszerűen igény van olyan lapokra, ahol béna eredményeket lehet leközölni. Most csak annyi történt, hogy egy üzletág épült erre az igényre.

A másik gond, hogy ahelyett, hogy megismernénk egy kutató munkáját, inkább egy számmal akarjuk jellemezni őket. Hiszen a kutatás bonyolult, az alapkutatásnak pedig alig látszik a kézzel fogható haszna. Igaz, vannak erdmények, amelyek jól mutatna a TV-ben, de valljuk meg, a legtöbb kutatásra nem ez a jellemző.

A számokkal viszont ilyen gond nincs. Mivel egy kutatóintézet nem tudja azt kommunikálni, hogy "mi alkalmazzuk a kutatót, aki felfedezte X-t", ezért azt kommunikálják, hogy 500 D1-es cikket írtak. Ha pedig számokat mutatnak be, akkor bődületesen nagyokat kell leírni. Nem elég 1-2 impakt faktorral nagyobbnak lenni a konkurensnél, 10-szer annyit kell produkálni. Vagy százszor annyit, hogy még a kiírt nullák száma is lehengerlő legyen.

Korábban a mérőszámok egyszerűek voltak, de az összehasonlítósdiban egyre bonyolultabb módon kell kiszámítani, hogy ki a jobb. Először csak összeszámolták hány cikke van. Aztán belevették, hogy a kutató hányadik a szerzők sorrendjében. Most, a parazita folyóiratok elleni harcnak hála, egy újabb elemmel bővül a képlet, a folyóirat parazita számosságával. Ha ez így folytatódik, a végén már nem lesz ember, aki képes lesz kiszámítani a pontszámát. Nem baj, majd erre is épülni fog egy üzletág.

Szerintem ezt az egész pontozós, összehasonlítós rendszert kellene megszűntetni (persze nem fogjuk, mert a pályázatok elbírálását könnyebbé teszi). Vagy legalábbis kutatóként elfelejteni, mert csak elvonja a figyelmet a kutatásról. Aki meg a kutatás helyett a mérőszámokat szereti számolgatni, meg összehasonlítani, mint valami elvadult szerepjátékos, az meg legyen boldog vele.

A scene azért is jó, mert vannak kis pocsolyákban jó nagy viharok. Ezeken lehet csámcsogni. A legfrissebb velőscsont a következő: A csapatot eredetileg Seffren alapította, vezette. Amolyan régi, tapasztalt veterán szövegeket nyomott a csapat Discordján, amiben nem is volt okom kételkedni. De néha voltak olyan megjegyzései, amire én felhúztam a szemöldököm.

Az egyik ilyen, amikor azt írta, hogy demót készít Windowsra, de nem használ OpenGL-t vagy DirectX-t, hanem közvetlenül ír a videó memóriába. Majd nevetve hozzátette, hogy lefagyott az egész. Kérdeztem tőle, mégis miként tud user space-ből olyan kódot írni, ami közvetlenül GPU memóriát címez? Csak annyit írt, hogy rendszergazdai jogosultágokkal kell futtatni a demóját. Nem értek a Windowshoz, de szerintem ez egy hülyeség. De még ha igaz is, kompón pont ezért nem fogják leadni. Szóval fölösleges ilyen nyakatekert módon demót írni. Épp a Function-ös demómmal voltam elfoglalva, ezért nem is foglalkoztam vele különösebben. Azt írta, a TRSAC invitáción dolgozik, amit szintén Function-ön fognak bemutatni. Mint gondolom tudjátok, ott nem adtak le TRSAC invitációt.

A másik furcsaság, hogy bár elmondása szerint folyamatosan demókat kódolt, ebből soha nem mutatott meg egy fikarcnyit sem. Általában aki folyamatosan arról beszél mennyit dolgozik, az azért tesz ezt, mert nem csinál semmit, ezért kompenzálnia kell. Én ezt a kompenzálást éreztem, meg a folyamatos kifogásokat. Többször írtam neki, hogy ha kell segítség, csak szóljon, de soha nem reagált rá.

A harmadik furcsaság a csapat weboldalával kapcsolatos munka volt. Ez kb. abból állt, hogy havonta írt az embereknek, hogy mikor lesz kész. Én naívan azt hittem, volt már egy megbeszélés, le van tisztázva, mi a feladat, csak ezek a lusta scenerek nem készítik el. Kiderült, nincs design, nincs regisztrált domain, nincs szerver, sőt, Seffren azt sem tudja, mit akar látni a weboldalon. Tehát koncepció sincs. Képzelhetitek, mennyire haladt a munka.

Végül eljött a TRSAC, nem volt se invitáció, se release. A hazugságok kezdtek feltornyosulni, mire mindenki legnagyobb meglepetésére a csapat vezetője kiszállt a csapatból. Elmondása szerint annyit kell a MoonShine ügyével foglalkozni, hogy nincs ideje kódolni. Úgyhogy most vezető nélküli csapat vagyunk.