Bárcsak így kezdhetném ezt a bejegyzést: Ez is egy munka, amit valakinek el kell végezni. Van benne valami vagány és törvényen kívüli. Sajnos csak azt írhatom: Ez is egy munka, mindenki utálja, mégis mindenkinek el kell végezni. Ez nem más, mint a hivatalos ügyek bonyolítása Magyarországon.
Történt ugyanis, hogy a nulla forintba kerülő számlavezetési díj (ami már régóta nem nulla, de ezt ne firtassuk), hirtelen megugrott, többre, mint amit én hajlandó vagyok egy banknak fizetni, ezért a számlatípus módosítása miatt bementem a bankba.
Az egészet a családlátogatás idejére terveztem, ezért nem a lakóhelyem szerinti fiókot látogattam, hanem egy 200km-re lévőt. Számot húztam és utána vettem észre, hogy egy ismerős, Géza is a fiókban van. Ő nem húzott számot, mert ha bankba megy, csak és kizárólag Kriszta segítségét kéri és képes háromnegyed órát is várni, csakhogy Kriszta szólítsa. Ezért is történhetett meg, hogy én hamarabb sorra kerültem, mint ő.
Maga a hivatalos rész gyorsan ment. Odaadtam a lakcím kártyát, amiből látták, hogy nem sok közöm van a városhoz. Megnézték a tranzakciókat, ahol látták, hogy fizetés bizony nem jön a számlára, amiből egy kedves, udvariassági beszélgetés kezdődött.
- Látom nem jön a számlájára fizetés - kezdte a hölgy.
- Igen, mert külföldön dolgozom.
- Mit dolgozik?
- Kutató vagyok.
- Mit kutat?
- Rákkutatással foglalkozom.
Még kérdezett pár dolgot a kinti élettel kapcsolatban, majd elbúcsúztunk. Végig mosolygott, nagyon kedves volt. Én nagyon örültem, hogy végre nem egy olyan embert fogtam ki, aki utálattal végzi a munkáját és aki számára az ostoba és az ügyfél nem rokon értelmű szavak.
Géza, este a feleségével még meglátogatott minket. Elmesélte, mi történt a távozásom után. Az ügyintéző átment Krisztához és megkérdezte, hogy ismer-e engem, mert én nem is ebben a városban élek, előadtam valami mesét arról, hogy külföldön dolgozom, meg tudományos munkát végzek. Csakis ellenőr lehettem, semmi más.
