HTML

Az élet kódjai

Csináld maga. Senki nem csinálja meg helyetted.

Friss topikok

A Keresztapa

2017.04.23. 23:41 Travis.CG

Kor Leó az Európai Parlament protokollszolgálatánál dolgozott asszisztensként. Munkája során hozzászokott a kifinomult és választékos élethez. Szerette is ezt a letisztult világot, hiszen az élet úgyis annyi szörnyűséget tartalmazott, jól esett neki, ha erről legalább nap közben nem szerzett tudomást. Elég volt, ha az esti híradások során szembesült vele.

Egy hónapja viszont más eseményre készült. Feleségével, Annával együtt nemsokára keresztszülők lesznek. Három és fél éves lányával, Editkével együtt, hármasban utaztak haza Brüsszelből a nagy eseményre. Magyarországon Anna szüleinél - Lajosnál és Mártánál - szálltak meg, a nagyszülők legnagyobb örömére, akik ismét elkényeztethették unokájukat.

A nagy eseményre mindenki a legjobb ruháját vette fel. Legalábbis az elérhető legjobbat. Leó sötétkék Luciano Barbera öltönyét vette fel. Anna egybe részes halvány sárga Guccit választott, míg lányukra egy vidám kockás ruhát adtak.

- Fél egyre kell a templomhoz érni, jobb lenne, ha sietnétek - jegyezte meg Lajos. Természetesen ez csak Mártának szólt, hiszen egyedül ő nem állt még készen.

- Még Editkére sem adtátok fel a kabátját - replikázott a nagymama - meg fog fázni. Ilyen időben nem lehet kabát nélkül kimenni!

Leó észrevett egy szürke, széles galléros gyerek kabátot. Anna hozhatta ki korábban. Márta visszarohant a WC-re, Leó ráadta a kabátot a gyerekre. Lajos az autó papírjait szedegette össze, Anna illatszerekkel vonta be magát. Editke begörbítette hátát, felhúzta karjait és trappolni kezdett:

- Én vagyok a sárkány! - kiáltotta.

- Márta, rád várunk! - kiáltotta Lajos. - Tíz perc múlva a templomnál kell lennünk - válaszra sem várva kilépett az ajtón és az udvaron keresztül a garázs felé indult. Editke megérezte a zavart az egyensúlyban:

- Papa, merre vagy!?

- Itt vagyok, kicsim. Kiállok az autóval.

Editke visítva rohant nagyapja után, mintha Papa azt jelentette volna be, hogy 10 hónapra Tűzföldre, Kalkuttába vagy más hasonló tájra megy. Anna és Leó sorra vették Editke kiegészítő felszerelését, hiszen egy gyerek rengeteg váratlan helyzetet tud okozni, ezekre nem árt felkészülni. Ital, hogy ne szomjazzon: megvan. Rágcsálni való, hogy ne éhezzen: megvan. Fröccsöntött műanyag bogár (szigorúan négy végtaggal hat helyett), hogy ne unatkozzon: megvan. WC ülőke, hátha a rágcsa és az ital gyorsabban teszi a dolgát: nincs meg.

- Kell a WC ülőke - jelentette ki Leó.

- Melyik legyen? - kérdezte Anna. Márta ugyanis, ha látta, hogy unokájának vettek valamit a szülei, ő is vett egy hasonló tárgyat, majd később megmutatta és kijelentette: ez sokkal jobb. Az idők során Editke nem szenvedett hiányt semmiben. Volt két rollere, két plüs bocija (akkor épp a boci volt a kedvence, csak bocis mesét lehetett mesélni, bocis tányérból kellett enni és plüs bocival aludni), két festék készlete, és természetesen két WC ülőkéje is.

- A miénk - mondta Leó a pragmatizmus és dac furcsa keverékével. Az ő darabjuk ugyanis még be volt csomagolva a reptéri túlélő csomagba és érkezésük óta ott is volt, nedves törlőkendővel és más szükséges kellékkel.

- Miért azt viszitek? - kérdezte Márta, aki közben kiért a WC-ből. Tegyétek el ezt. Ez sokkal jobb. Csak bele kell tenni egy szatyorba.

Anna Leóra nézett. Leó megadóan felemelte a kezét. Lajos közben kiállt az autóval. Editke rájött, hogy míg Papával volt, túlságosan eltávolodott Apától. Elkezdett visítva rohanni vissza a házba.

- Vegyél fel a nyakamba! - mondta a kislány, de Leó tudta, ez azt jelenti, hogy neki kell felvennie lányát. A ragozással még voltak gondok.

- Nem, kislányom, most nem lehet. Szép ruhában vagyunk, nem koszolhatjuk össze.

Editkét beszíjazták a gyerekülésbe, Márta bezárta a lakást, mindenki elfoglalta helyét az autóban, majd elindultak.

- El fogunk késni, már csak hét percünk van, hogy odaérjünk - kommentálta Márta.

- Én is látom azt a rohadt órát, nem kell mondanod! - vágta rá Lajos.

- Milyen kabát ez? - nézett Editkére. - Ilyen kabátot kell ráadni? Hát hogy néz ez ki?

- Igen böszme - helyeselt Lajos.

- Miért nem azt a lila kabátot vetted elő? - fordult lányához Márta. - Az olyan aranyos. Ezt az undorító kabátot kellett ráadni? Ki adta rá?

- Én - felelte rezignáltan Leó. Anyósa folyamatosan kritizálta tetteit. De a legjobban azt kritizálta, ha semmit nem tett.

- És nem láttad hogy néz ki? Nekem kellett volna előkészítenem Editke ruháját. Forduljunk vissza! Ebben a kabátban nem mutatkozhatunk.

Lajos, mit sem törődve unokája beszédfejlődési stádiumával, cifrát káromkodott. Az autó vissza kanyarodott.

- Ott van a nagy szekrényben, majd kihozom - mondta Márta.

- Nem, mert te lassú vagy, majd én - vágott közbe Lajos. Kiugrott az autóból és eltűnt a házban. Kisvártatva az utcafront felőli ablak függönyét elhúzta és felemelte a kabátot, hogy Márta azonosíthassa. Mikor párja bólintott, már el is tűnt és robogott vissza a zsákmánnyal.

- Most nézd meg, Apád hogy hagyta a függönyt! - mondta lányának. - Most miért nem lehetett rendesen visszahúzni? Mint a putri, úgy néz ki. Már nem érünk oda a templomba.

Közben Lajos megjelent a kabáttal.

- Nézd meg a függönyt! Nézd meg! - ordította Márta, amint Lajos kinyitotta a kocsiajtót és beadta a kabátot. - Így kell otthagyni?

A kocsiajtó a kelleténél nagyobbat csattant, majd Lajos dúlva-fúlva visszament a házba.

- Ez egy esőkabát - állapította meg Anna.

- De sokkal aranyosabb, mint ez a másik - mondta erőtlenül Márta. Nem is hozakodott elő a ruhacserével. Közben Lajos is megjelent, szép nyugodtan. Bezárta a kaput, ráérősen a kocsihoz ballagott. - Most nézd meg apádat! Direkt nem siet! El fogunk késni és direkt nem siet!

- Most jó a függöny? - vetette oda foghegyről.

- Úgy nézett ki, mint egy lepratelep!

- Miért nem tudtad normálisan mondani?

- Normálisan mondtam.

- Ordítottál, mint egy szamár. Lehet, hogy a te fejedben normálisan hangzott, de nem az volt. Editke, ezek negatív példák, ne figyelj ránk.

Lassan megérkeztek a templomhoz. Amint kinyílt az ajtó, Editke Leó karjába fúrta magát és ki sem jött onnan, míg észre nem vette a földön futkosó rovarokat. Akkor leugrott és nekilátott gyűjteni.

A mise tovább tartott, ezért a keresztelő még nem kezdődött el. Szerencsére nem késtek el. Anna testvére, annak felesége és lánya már várták őket. Mindenki üdvözölt mindenkit, Editkét kivéve, aki csak a  hangyákkal volt elfoglalva.

Miután a miséről kiáramlottak az emberek, a keresztszülők és a kis lurkók beáramlottak. Négy gyereket kereszteltek aznap. Az első egy roma család volt. Tetőtől talpig feketébe öltözött a négy keresztszülő. A második családban az anya uralt mindent. A méretekről a nadrágig mindent. Az aprócska apa szinte eltörpült a három keresztszülő mellett. Leóék mentek fel harmadikként. Editke egészen jól elvolt a nagyszülőkkel kb. 5 másodpercig, utána apát akarta. Leó elmagyarázta neki, hogy most nem lehet, de Editkének jobb érve akadt: torka szakadtából üvölteni kezdett. A templom visszhangzott 

Leó így felkapta a kislányt és felvitte őt is. A pap megkérdezte, őt is keresztelik-e, de Leó csak megrázta a fejét.

Az utolsó család a teljes szabadság jegyében mellőzött minden ünnepélyes ruhát. A család tagjai melegítő nadrágban jelentek meg, az apa még egy kendőt is feltett. A keresztszülők karját teljesen beborították a tetoválások, amit a rövid ujjú pólóknak hála mindenki láthatott.

- Editke, most csendbe kell maradni - súgta lánya fülébe Leó.

- Nem! Senki sem marad csendben.

- De igen, csak nézd meg! Te vagy az egyetlen, aki hangoskodik.

- Nem akarok csendben maradni!

A szertartás közben elkezdődött. A hangosításnak hála, az oltárnál állók nem hallottak semmit. Leó, hogy elterelje lánya figyelmét, megpróbált érdekes dolgokat mutatni neki.

- Nézd, milyen szép nagy gyertya.

- Nem, nem szép.Semmiképpen nem szép.

De Editke ellent mondott még a papnak is. Mikor az a rész következett, hogy a keresztszülők hisznek-e Jézusban, a kislány ellentmondást nem tűrő hangon kijelentette:

- Nem!

De ugyan így nem hitt a feltámadásban, örök életben, sem semmiben, amit a pap akart a hívek szájába adni. Ellenállása egy rövid ideig szűnt csak meg, mikor a gyerekek a keresztvíz alá kerültek. Korábban ugyanis szülei elmesélték, mire számíthat a szertartás alatt. Egyfajta felkészítésnek szánták. Mikor felismerte, hogy amiről beszéltek neki, most valósággá válik, elkezdte kommentálni az eseményeket.

- Most leöntik a fejüket. Sírnak, mert vizes lett a hajuk. - tényleg sírtak. Nem számított sem kor, sem hovatartozás. Amint a gyerekek fejét víz érte, ugyan úgy üvöltöttek. Akár kvartettet is alkothattak volna.

A pap keresztet rajzolt a gyerekek homlokára, Editkét ez már nem érdekelte. Körül nézett, lát-e valami érdekeset, majd kijelentette, hogy menjen mindenki haza.

- Még nincs vége a szertartásnak, még nem megyünk haza.

- Haza akarok menni. Senki nem marad itt.

- Még nincs vége.

- De vége van. Mindenki haza megy.

- Ezt nem te döntöd el.

- De!

Leó nem szólt semmit, látta, hogy észérvekkel nem lehet hatni lányára. Editke is csendben maradt, mert nem volt kivel vitatkoznia. Közben a szertartás is véget ért. Az emberek lassan elhagyták a templomot. Újra, kint a napfényen Leó azon gondolkodott, mi a fene volt ez az egész felhajtás. Miért volt erre szükség? Abban sem volt biztos, minek volt a részese. Végig csináltak egy színjátékot, mert mindenki végig szokta csinálni. De mennyivel lettek többek?

- Menjünk haza - mondta Editke. Leó lenézett lányára. - Menjünk - mondta. Mit sem törődve az illemmel, a szép ruhákkal, felvette a nyakába lányát, aki érdekes módon nem mondta, hogy "nem tetszik".

Szólj hozzá!

Címkék: irodalom

A bejegyzés trackback címe:

https://cybernetic.blog.hu/api/trackback/id/tr9312415115

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása