HTML

Az élet kódjai

Csináld maga. Senki nem csinálja meg helyetted.

Friss topikok

Elveszett szülők

2018.06.03. 12:02 Travis.CG

A veszekedés után éberen feküdtem az ágyban. Hallottam, amikor a zárnyelv minden igyekezet ellenére csattan a kulcs elfordítása után. Elment. Biztos azt hitte már alszom. De hogyan is alhatnék, egy ilyen helyzetben? Tudtam, hova megy. Biztosan a barátjához, ahhoz a szerencsétlen alakhoz, aki tizenkilenc évesen is azt gondolja, holmi zenélésből meg lehet élni és el lehet tartani egy családot. Nem, családra biztosan nem gondol. Csak a lányomat akarja taperolni, amihez immár minden körülmény adott. Illetve adott lesz, amint megérkezik hozzá.

A gondolatra éreztem, ahogy megkeményedik az államon egy izom. A dac izma. Ezt nem hagyhatom! Levetettem a takarót és öltözni kezdtem. Nem kellett sietnem, tudtam, hova kell mennem. Azt, hogy mit fogok tenni, még nem volt tiszta. Soha sem tiszta, mit kell tenni. Az ember csak megadja a kezdő lökést és a dolgok beindulnak. Az első lépés után a rendszer saját tehetetlensége folytán mozgásba lendül. Ilyenkor késő meggondolni magunkat, mert a sors csak széttárja a karját és annyit mond: Te akartad!

- Mit csinálsz, fiam?

- Apa, te hogy kerülsz ide?

- Tudod, te jól - természetesen tudtam. Egyre élethűbb volt, ami az időnek és a kitartó munkámnak volt köszönhető.

- El kell mennem. A lányom hülyeséget akar csinálni.

- Minden gyerek azt akar csinálni - nem tette hozzá: Te is. Nem is kellett.

Pillanatok alatt felöltöztem. Az ajtóhoz léptem, nekem nem kellett attól félnem, felébresztek valakit. Gyorsan kiértem a hűvös éjszakába. Ideges voltam, az állam még mindig egy kőre hasonlított, mégis kényszerítettem magam, hogy lassan menjek. Nem akartam, hogy ő észrevegye, követem. Abban biztos voltam, hogy azzal csak tovább rontom a helyzetet.

Tíz perc séta, ennyi kell, hogy elérjem a kétszintes családi házat, ahol a fiú lakott. Azt is tudtam, hogy az emeleten van a szobája. A szüleivel élt, akik az alsó szinten aludtak. Vajon a lányom hogy jut fel? Remélem nem akar egy feminista Júlia módjára egy fordított erkély jelenetet eljátszani. Leesik, eltöri kezét, lábát. De a gerincét is eltörheti! Lebénul és pelenkáznom kell élete végéig.

- Min vesztetek össze? - kérdezte apám, aki hirtelen ott sétált mellettem. Könnyedén tartotta a lépést velem, holott mindig lassan és megfontoltan lépkedett. A térdműtétje után pedig még megfontoltabbá vált.

- Szokásos, akar valamit és nem érti meg, hogy amit akar, az nem jó. Tudom, hogy nem jó, mert a Józsi lányával is pont ez volt, aztán terhes lett és hat ujja lett, miután megszületett... - és csak folyt belőlem a szó, összefüggéstelenül egyre lazább logikai kapcsolatokkal, de annál tágabb asszociációkkal. De ez is csak utólag tudatosult bennem. Akkor és ott nem. Akkor és ott a sok zagyvaság kristálytiszta dedukció volt. Apámat természetesen nem zavarta. Soha nem zavarta. Mindig türelmesen megvárta, míg kiapadt a mondanivalóm.

A lányomat annál inkább zavarta. Legtöbbször tudok uralkodni magamon. Erős érzelmi behatásra viszont előjön belőlem. A normális beszélgetéseknél észre sem lehet venni. De ha elkezdi mondani a terveit, rögtön felmegy bennem a pumpa. Elkezdek érvelni, miért ne csinálja, és akkor átszakad valami. Valami, amit igyekszek kordába tartani. Kibukkan belőlem, mint a szennyvíz csőtöréskor és onnantól már nem lehet elállítani. Ez az, amit a lányom nem bír elviselni. Ilyenkor elviharzik és hangos csattanással bevágja maga mögött a szobája ajtaját.

De ma más is történt. Nem a szobájába menekült, hanem el a lakásból.

- Most már érted, mit jelent szülőnek lenni - összegezte apám. Mindig csodáltam ezt a képességét. Nem volt magasan iskolázott, de mindig tisztán és röviden ki tudta fejezni magát.

- Tényleg ennyire nehéz?

- Még nehezebb - hamiskás mosoly bujkált az arcán, mintha én is csatlakoztam volna egy titkos klubbhoz.

Szép lassan megérkeztünk a házhoz. A mentők nem vonultak ki, tehát akár hogyan is jutott be a lányom, nem tört el semmilye. Az emeleten égett a villany, bizonyára épp most ecseteli, mennyire rossz apa vagyok. Az utcán volt egy pad, oda telepedtem le. Csak oldalról láttam rá az ablakra, csupán azt láttam, hogy ég-e a villany, vagy sem.

- Most mit fogsz tenni? - kérdezte apám.

- Bemegyek és leverem annak a gyökérnek a veséjét.

- A te vesédet sem verte le senki, mikor ennyi idős voltál.

- Az más volt, ő a feleségem lett.

- Honnan tudod, hogy nem fog hozzámenni?

- Ez csak egy zenész, semmit nem tud a világról.

- Mert te mindent tudtál? Úgy tűnik, még most sem nőtt be a fejed lágya. Itt ülsz a hidegben és velem beszélgetsz.

- Megnyugtat, ha veled beszélhetek.

- Attól még szedned kellene a gyógyszereket.

- Ha szedem, nem látlak - mondtam egészen halkan. Egy pillanatra úgy éreztem, egyedül ülök a padon és magamban beszélek. - Elvesztettem a feleségem, elvesztettelek téged.

Talán a hűvös szél tette, nem tudom, de éreztem, hogy egyedül vagyok. Összeszorítottam a szememet, kényszerítettem magam, hogy térjen vissza a látomás. Csak halványan hallottam a hangot, mintha víz alól jönne. Majd megismételte mondnandóját, és mire kimondta, már megint ott ült apám teljes valójában. Még azt is láttam, ahogy a szél borzolja őszes haját.

- Így a lányodat is el fogod veszíteni. Ő nem tudja, hogy problémáid vannak.

- Tanácsra van szükségem.

- Amit én adni tudok, azt te már mind tudod, mégsem fogadod meg, miközben elvárod, hogy a lányod azt tegye, amit mondasz.

- De ha nem mondom, mit tegyen, hibázni fog.

- Igen, hibázni fog. De abból az egy hibából többet tanul, mint egy óra prédikációból.

- Elszúrja a jövőjét!

- Ejj, ha a gyerek gyufát gyújt, valószínűbb, hogy a kezét égeti meg, mint, hogy felgyújtsa a házat.

- Ez nehéz. Látni, hogy fejjel megy a falnak, miközben ki is kerülhetné.

- Senki sem mondta, hogy könnyű. Egyébként csak egy hétvégét akarnak eltölteni a Balatonon, ettől nem lesz hat ujjú gyereke. Elég idős már, hogy megbízz benne.

- Túl fiatal, hogy tanács nélkül kiengedjem a világba. El fog tévedni. Port csempésznek az italába, elkábítják, kioperálják a veséjét és a szervkereskedőknek adják és ott lesz a nagy heg rajta, a ronda nagy heg... - és csak jött és jött belőlem a szóáradat. Amikor megindultak a könnyeim, a hangom motyogássá degradálódtak. Összeszorítottam az öklömet és ahogy a körmeim vésőként fúrták magukat bőrömbe, ismét kezdett kitisztulni a világ. A hűvös éjszakai szél felszárította könnyeimet. Apa már nem ült mellettem. Többet nem is fogom látni. Most tettem meg az első szükséges lépést.

Felálltam és hazamentem. Az út visszafelé hosszabbnak tűnt, mint idefelé. Aludni viszont nem tudtam. Bevettem a gyógyszert és vártam, hogy hasson. Leültem a konyhába és néztem maga elé, próbáltam gondolkodni, de csak ürességet éreztem. Nem kellett sokáig várnom, tíz perc telhtett el, amikor a zár lehelet lassan elfordult, majd jött a jól ismert csattanás, ahogy a rugó visszahúzza a zárnyelvet, majd hosszú másodpercekig nem történt semmi. Biztos azon gondolkodik, hogy ez a zaj felébresztett-e. Végül a kilincs is megmozdult.

Belépett és meglepődve nézett rám. Állán az izom kezdett megkeményedni, ahogy felkészült az újabb összecsapásra velem. Le sem tagadhatná, hogy az apja lánya.

- Hallottam, ahogy elmentél - kezdtem.

- Szükségem volt valakire, aki meghallgat - azzal a daccal nézett rám, ami a kíméletlen őszinteség forrása. Készen állt rá, hogy rám borítsa az egészet, és nagyobb fájdalmban részesítsen, mint az összes korábbi hazugságával egyszerre.

Meg kell tennem. Újra meg kell tennem az első lépést. Féltem, mert nem tudtam, mi lesz a reakciója. Féltem, mert ha belekezdek, többet nem lehet semmissé tenni. A földet bámultam, nem mertem a szemébe nézni, de mégis a zsebembe nyúltam és kitettem az asztalra a gyógyszeres fiolát.

- Az micsoda? - kérdezte.

Miután megtettem az első lépést, onnantól már ment minden könnyedén, mint hullámvasút, amit csak felvontatni nehéz.

- Vannak bizonyos problémáim - azzal elkezdtem mesélni mindent. Az első tüneteket, amiket a feleségem halála után vettem észre és a kitartó munkát, amivel emlékeimből és a halucinációkból újra teremtettem édesapámat. A beszélgetés során többször összegubancolódtak a mondatok, de a lányom gyengéden kibontotta őket. Gyerekké váltam, de ezt akkor egy cseppet sem bántam. Csend lett, én pedig vártam a szidalmat, vártam a feloldozást, vártam, mi lesz a lányom reakciója. Végül felnéztem egyenesen a szemébe.

- Jajj, apa - mondta enyhe megrovással, amikor végeztem.

Szólj hozzá!

Címkék: irodalom

A bejegyzés trackback címe:

https://cybernetic.blog.hu/api/trackback/id/tr314017934

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása