A mai nap kézmosási műveletei közben egy kolléga a következő megjegyzést tette:
- Tudtad, hogy a meleg víz bezárja a pólusaidat?
Mivel a szépészeti műveletek teljesen hidegen hagynak, azt válaszoltam neki, hogy nem tudtam.
- Ha meleg vízben mosol kezet, a bezáródott pólusokban ott maradnak a baktériumok.
- Te meg tudtad, hogy a hideg vízben kevésbé hatékony a szappan? - dacból mondtam, mintegy visszavágásként.
- Beszéld meg az orvosoddal.
Gyors információ szerzés a gugli után azt hozta ki, hogy a meleg víz pont, hogy tágítja a bőrpólusokat. Ami - nyugodt körülmények között végiggondolva - logikus is. A kérdés, ami felmerült bennem, honnan származott kollégám hamis információja, és mi viszi rá, hogy másoknak is ezt terjessze? Nyilván ő hisz benne, én pedig nem, de nem a valóság tartalma miatt, hanem azért, mert úgy éreztem "beszól" nekem, amitől autómatikusan ellenkező véleményre álltam át. Sőt, információt szereztem arról, hogy nekem van igazam, neki nem.
Tovább gondolva: Vajon hány olyan tudást birtokunk, ami nem tényeken, hanem személyes érzéseken alakul? Van rá egy másik példám is. Az egyik asszisztens kérte, hogy segítsek neki olyan tudományos cikkeket keresni, ami arról szól, hogy a tej ártalmas. Mivel én nagyon szeretem a tejet, megkérdeztem, hogy miért keres ilyesmit.
- A fiam annyi tejet iszik, hogy már rosszul vagyok tőle.
Tehát nem akarta, hogy a fia tejet igyon, ezért "tudományosan" alátámasztva meg akarta mutatni, hogy az nem jó, még abban az esetben is, ha esetleg tízszer annyi irodalom szól arról, hogy a tej jó. Ha már egy cikket talált volna, már igazolja is az érzéseit.
Kérdem én, mit tekinthetünk tisztán látásnak? Mikor mondhatjuk azt, hogy objektíven szemlélünk egy kérdést, ha már olyan egyszerű ügyekben is, mint a kézmosás, ennyire az érzelmek dominálnak?
Talán nem is kell mást tennünk, mint meghallgatni a másik véleményét, és azt mondani: igazad van, ha egy kicsi bizonytalanságot is érzünk.
