Eredetileg erről a publikációról nem akartam semmit írni, de sdani kommentje után úgy gondoltam, érdemes megmutatni, hogy nem csak élőhalott kutatások vannak Magyarországon, és én sem csak selejtes vizsgálatokban veszek részt. Szóval van még élet az akadémiai szférában. Egyszerűen csak arról van szó, hogy a kutatások hullámzó tendenciát mutatnak. Ahogy egy sportolónak is van rosszabb éve, úgy vannak rosszabb projektek.
Egy perfekcionista csoport megteheti, hogy a kevésbé ígéretes témákat eltemeti, mi nem vagyunk ilyen szerencsések. Ráadásul mi inkább csak támogatunk egy meglévő kutatást, ritkán vezetjük azt, ezért kisebb ráhatásunk van a folyamatokra.
Kérdezhetitek, akkor erről a cikkról miért nem akartam írni? Nos, mert nem sokat csináltam. Szokásos smCounter2 bűvészkedés volt. Eredetileg úgy éreztem, hogy nincs benne olyan tanúság, ami más posztokban meg nem jelent volna.
Most viszont úgy gondolom, hogy igenis van tanúság. Egyszerűen az, hogy annyira elmerülünk a problémákban, hogy ha nincsenek problémák, akkor azt letudjuk, és rögtön a következő probléma felé fordulunk. Igazából ilyenkor megállhatnánk egy pillanatra, és örülhetnénk annak, hogy minden rendben ment.
Esetleg büszkék lehetnénk rá, hogy elértünk valamit. Mert akármennyire is sulykolja az egyetemi vezetés, hogy minden publikációt össze kell gyűjteni egy Excel táblázatba és villogni vele, hogy 300 D1-es cikk született egy évben, azért tudatosítani kellene azt is, hogy emögött a szám mögött 300 plusz információ van, amiről eddig kevesebbet tudtunk.
Vegyük például ezt a cikket. Leukémiás gyerekek mintáit vizsgáltuk. A szomatikus mutációk nem mutatnak nagy meglepetést, NRAS, KRAS gének romlottak el elsődlegesen. Viszont sikerült kifejleszteni egy olyan diagnosztikai panelt, ami a DNS és RNS adatokat összevetve képes lehet segítséget nyújtani a beteg gyerekek kezeléséhez.
Nyilván ez még nem egy kész eljárás, de egy lépéssel közelebb vihet hozzá. Ennek is lehet örülni, nem csak egy kész, díjnyertes kutatásnak. A pici sikereket is meg kell becsülni.
