Amikor először tudatosult bennem, hogy gyerekem lesz (vagy inkább van, mert az első hónapokban olyan volt, mintha csak egy síró gép lenne), hirtelen feltárult az a milliónyi csodálatos lehetőség, amit ebből a csöppségből ki lehet hozni. A Nobel-díjas tudós, rettegett hadvezér, a világbékét elhozó zenész, stb.

Aztán ez átértékelődött bennem egy kicsit, amikor a kvantummechanikai modellek helyett olyanokról kellett órák hosszat papolni, hogy WC használat után kezet is kell mosni, (amit nem akart megjegyezni) valamint a játszótéren hallott csúnya szavakat nem mondogatjuk minden szembe jövő embernek (amit meg nem akart elfelejteni).

A hétköznapi tapasztalatok szép lassan lerombolták a kezdeti elvárásokat, és már nem voltak olyan nagyra törő terveim, mint kezdetekkor. Úgy döntöttem, megelégszem azzal is, ha nem lesz valóságshow sztár. De ahogy növekedett, titkon abban reménykedtem, hogy azért programozni meg fogom tudni tanítani.

Ezért már kétévesen megengedtem neki, hogy nyomkodja a gombokat a billentyűzeten, amikor megismerte a betűket, szavakat írattam vele a képernyőre. Minden azt a célt szolgálta, hogy ha elég nagy lesz, nekilássunk kódot írni.

Úgy éreztem, az idő eljött. Egy vállalkozás programozást oktatott délutánonként, és azt terveztem, hogy elmegyünk a nyílt napukra. A gondok itt kezdődtek. A lányom nem akart elmenni. Igyekeztem bevetni minden meggyőző képességemet, de hasztalan. Konok ellenállást tapasztaltam. Végül kész tények elé állítottam. Mivel regisztráltam a nyílt napra, el kell mennünk.

- A programozás fiús! - replikázott a lányom, amin nagyon megdöbbentem, mert soha nem akartam ezt a látszatot kelteni. De még jobban megdöbbentem, amikor még a feleségem is rákontrázott.

- Igen, az nem is lányoknak való.

- Annak idején azt mesélted nekem, hogy volt egy ZX Spectrum-od, amin te is programoztál - hívtam fel a feleségem figyelmét. A házassági évfordulók kimennek a fejemből, de ez az egyik korai randin elejtett megjegyzés valahogy megmaradt bennem.

- Tényleg! Szerettem olyan programokat írni, amik rajzoltak valamit a képernyőre.

Ennek ellenére, mikor eljött az idő, csak nagy duzzogás árán tudtam elvinni gyermekem a nyílt napra. Itt könnyelműen megígértem, hogy majd segítek neki, ha elakad. Ezt sajnos nem tudta megtartani, mert az egyik szobában a szülőknek tartottak ismertetőt, míg a másikban a gyerekek mindjárt bele is kóstolhattak a kódolásba.

Először arról beszélt az egyik vezető, hogy ők mennyire jók, egyedülállók. Ezek a sales-szerű dumák rólam már leperegnek, ezért itt elkezdtem unni magamat. Utána arról volt szó, miért is jó programozást tanulni. Ezt nem tudom, miért kellett elmondani, hiszen azért hoztuk ide a gyerekeket, mert úgy gondoljuk, hogy érdemes. A lényegi dolgokat azután negyed óra alatt elmondta.

Beszélt arról is, hogy náluk élmény alapú oktatás folyik, hogy a kis lurkóknak sok sikerélményük legyen. Ezen a ponton kezdtem úgy érezni, hogy talán nekik sikerülni fog elérni azt, amit nekem nem, nevezetesen, hogy megkedveltessem vele a programozást.

Végül az előadás után megnéztük, mire jutottak a másik szobában a kölykök. Mikor beléptem, minden gyerek örömtől ragyogó arccal mutatta szüleinek, milyen érdekes programot készítettek. Nem volt nagy szám, valami denevér scrollozott a képernyő tetején, az alján meg egy béna pixel gyerek igyekezett lelőni azt. Ragyogtak a kis arcok, csillogtak a szemek, pedig iskola után volt mindenki. Minden gyerek teljesen oda volt, hogy már az első alkalommal csináltak valami látványosat. Mindenki, kivéve az én lányom, aki lefelé görbülő szájjal mondta, hogy nem értett semmit. amit mondtak neki, nem tudja, mit kell csinálni. Hiába mondtam neki, hogy mozog az a nyavajás denevér, nem értem, mi a baj, addigra már sírt.

Nesze neked, élmény alapú oktatás.

Láttam, hogy teljesen felesleges maradni. Míg a többi gyereket alig lehetett kirobbantani a gép elől, mert megállás nélkül mesélték, mit értek el, addig mi szépen felálltunk, és ha nem is csendesen, de leléptünk. Hazafelé a lányom még azt is a szememre vetette, hogy ez volt élete legrosszabb napja. A kijelentés élét kicsit tompítja a tény, hogy pár nappal az eset előtt is volt egy élete legrosszabb napja, és a következő hétvégén úgyszintén. Hiába, az egyetlen könnyű nap tegnap volt.

Megígértem, hogy nem kell mennie a programozós suliba, de azt azért nem, hogy többet nem fogok próbálkozni. Pár év múlva újra megkísérlem a lehetetlent.