HTML

Az élet kódjai

Csináld maga. Senki nem csinálja meg helyetted.

Friss topikok

Táncoló árnyak

2010.12.16. 15:50 Travis.CG

Nagymamám épp süteményeket csomagolta nekem, hogy hazaérve is élvezhessem azt az egyedülálló ízvilágot, ami csak az ő édességeire volt jellemző. Bármilyen ételt is készített, annak mindig ugyan olyan íze volt. Sokszor gondolkodtam rajta, vajon miként képes ellensúlyozni az alapanyagok folyton változó minőségét.

Nagypapám szótlanul ült ugyan azon a széken, ahol mindig is ülni szokott. Görnyedt háttal, némán hintázott a szék első két lábán, mivel lábai csak úgy érték el a földet, ha kicsit megbillentette a széket. A hosszú idő alatt kis rovátkákat vágott a PVC padlóba és redőket nagymamám homlokára eme mutatványával. De nem most. Most a csomagolás volt a legfontosabb.

A süteményeket néztem. Eszembe sem jutottak sem feleségem, sem gyerekeim és én abban a pillanatban nem is csodálkoztam ezen, holott máskor minden gondolatom körülöttük forgott. Most viszont mindennek a középpontjában én voltam, mintha újra gyerek lennék, akinek más dolga sincs, mint magába szívja azt a sok szeretetet és gondoskodást, ami feléje áramlik. Egy ember, bármennyi idős is legyen, csak a nagyszülei mellett lehet teljesen gyerek. A szülők, akiknek nap, mint nap a nevelés nehézségeivel is szembe kell nézniük, nem tudják azt a fajta kényeztetést biztosítani, amit egy nagyszülő.

Ezt a helyzetet magam is megtapasztaltam gyerekként, most átélem felnőttként. Remélem, eljön az idő, amikor nagyszülőként a harmadik oldalt is megismerhetem.

Néztem, ahogy a ráncos kezek hatalmas szeretettel egymáshoz illesztik a kis sütemény darabokat, mintha tészta-téglák lennének. Néztem a gondoskodás megnyilvánulását, majd arra gondoltam, hogy mondhatott olyat a húgom, hogy Mama meghalt. Otromba tréfa volt. A legrosszabb, hogy másoknak is tovább adtam ezt a képtelenséget, akik ha rájönnek hazugságomra, ugyan olyan mérgesek lesznek rám, mint ahogy én a testvéremre.

- Csomagolok almát is - mondta Mama. Én nem viszakoztam. Még az illendőség is megkívánta volna, hogy legalább a látszat kedvéért elhárítsam a kedvességet és belebonyolódjunk egy olyan vitába, aminek a végeredménye úgyis az, hogy elhozom az almákat is. Nem tettem. Álltam mosolyogva, mint egy ünnepelt királyfi, akit nem győznek elhalmozni ajándékokkal.

Tökéletes pillanat volt minden szempontból. Mindenki boldog volt és örült. Úgy éreztem, hogy ez a sok kedvesség, mint egy öngerjesztő folyamat, elér egy pontot, és valami olyat teszek, amit nem szoktam. Ugrálni kezdek, megölelem nagyszüleimet, ostobán vihogok, mint egy öt éves, aki nem tudja türtőztetni magát.

Az óra hangja irreálisnak tűnt ebben a pillanatban. Irreálisnak, mégis ez volt az egyetlen valóságos elem, de ezt csak akkor értettem meg, amikor kinyitottam a szemem. Megpillantottam a mennyezetet és azonnal tudtam, hogy nincs alma, nem várnak sütemények és senki nem fog kényeztetni, mert nagyszüleim sincsenek. Húgom igazat mondott. Az eszem mindig is tudta ezt, de érzékeim számára a valóság attól függ, hogy nyitva van-e a szemem vagy csukva.

Kikapcsoltam az órát és kikeltem az ágyból. A halottak pedig nyugodjanak békében.

Szólj hozzá!

Címkék: irodalom

A bejegyzés trackback címe:

https://cybernetic.blog.hu/api/trackback/id/tr682519863

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása