Az élet kódjai

Frankfurt, nemzetközi repülőtér. Akár egy kémtörténet kezdősorai is lehetnének.
Unreal-al ülünk itt (bár ő már fekszik), és várjuk a csatlakozást, ami Marseille-ba
repít minket. Hozzávetőleg 5 órát kell várnunk, de szerencsére a járat, amivel
érkeztünk, késett, így a kényszerű várakozás lerövidült.

Unreal-nak nem ez az első késése. Vonattal érkezett a repülőtérre, ami szintén
késett, szinte az utolsó pillanatban értünk a bejelentkező pulthoz. Az utazás
ezt leszámítva eseménytelen volt. Utitársamnak ez volt az első repülése, mégsem
tetszett neki. Reméltem átragad rá az én lelkesedésem, de mikor azt ecseteltem
neki, milyen remek érzés, amikor a felszállásnál a székbe préselődik az ember,
inkább megrökönyödést láttam az arcán, mint örömöt. Elmesélte, hogy még a
hintát sem szerette gyerekkorában.

Frankfurt azt hiszem a legunalmasabb része az utazásnak. Megpróbáltam valami
munka szerűséggel foglalkozni, de nagyon hamar meguntam, és inkább egy effekt
írásába fogtam. Unreal aludni próbál egy kínai csoport mellett, akik a közelünkbe
vertek tanyát. A programozást is hamar meguntam. Nem csak azért, mert a CPU
nyüstölése gyorsabban emészti az akkumulátor kapacitását, hanem azért is,
mert nem jutottam közelebb a megoldáshoz.

Fáradok. A laptop telepe és az agyam versenyt merülnek. Minden egyes mondat
leírását két ásítás követ. Még két óra a gép indulásáig.