Az élet kódjai

A Marseille-be menő út korántsem volt zökkenőmentes. A mellettem lévő utas
arról kezdett panaszkodni, hogy rosszul érzi magát. Nemsokára a testét görcsös
remegés kezdte rázni. Az utaskísérőknek jelzett, azok mégis csak kb. 2 perc
múlva vették csak észre. Akkor viszont megkérdezték a nevét. Azt vettem
észre, azonnal a kiképzésen súlykolt dolgokat vetették be, meg sem
próbálták felmérni a helyzetet. Például az én kezembe nyomtak egy pohár vizet
és szinte felszólítottak, hogy igyam meg. A beteg melletti másik utasnak is
inni kellett. Egyáltalán nem voltam ideges. Latolgattam is, hogy nem iszom,
de végül úgy döntöttem, nem idegesítem a személyzetet, akik azért elég
nyugtalanok voltak. A beteg kapott a nyelve alá valami gyógyszert, majd
kólát itattak vele. Ettől gyorsan javult az állapota.

Arra is felszólítottak, hogy ne hagyjuk el a helyünket. Szerintem fertőző
betegségtől tartottak. Talán nem is alaptalanul, mert a hírek szerint
valami fertőzött szúnyog megszúrt egy embert Marseille-ben, így gondolom a
szokottnál is éberebbek voltak.

Később bemondták, hogy senki nem hagyhatja el a helyét, amíg az orvosok fel
nem szálltak és el nem látták a gyengélkedő utast. Már a leszállásnál láttam,
hogy a mentő várt ránk. Az orvosok feljöttek, és béna angolossággal
megkérdezték a beteget, hogy hogyan érzi magát. Megállapították, hogy csak
enyhe vérnyomás ingadozás volt. Adtak neki valami gyógyszert, majd távoztak.
Utánuk mi is.

A reptéren már vártak minket, és a parti helyszínére szállítottak. Elég kevés
embert láttunk. Fáradt voltam, de a produkciókat feltöltöttem a parti
szerverre. Első a kötelesség, utána a szükségletek. Miután minden fent
volt, elmentem aludni. Összecsukható tábori ágyakat kaptunk. Beállítottam a
fal mellé, kibontottam a hálózsákomat, bedugtam a füldugót és már aludtam is.