A közönség már nagyon bemelegedett. Megkezdődtek a bekiabálások, ment a látottak folyamatos kommentálása. A Wild compó már ennek fényében zajlott. A Remember the 80s, ami a nyolcvanas évek slágereit hozte el Sinclairre már folyamatos éneklésre késztetett egyeseket. A Road to Sundown egy természetfilm képi világával készült, miközben Priester KindBarend biciklivel jött Hollandiából Angliába.
A blokk záróakkordja egy igazi csapatépítő játék volt. Egy Super Mario klónnal kellett játszani két játékosnak. Az egyik csak ugrani tudott, a másik csak menni, de a játék kezdetén még senki nem tudta, mi lesz a feladata. Amint kudarcot vallottak, jött a következő két játékos. A közönség folyamatos kiabálással adta az instrukciókat, gyakran nyomdafestéket nem tűrő stílusban.
Négy intró volt. Az i feel tran to you-ban egy vonat szemszögéből láthattunk egy 8 alakú pályát. Amikor a vonat a másik vágányra kanyarodott, az maga volt a gyönyörűség a nézők számára, pedig a grafika nem volt egy nagy eresztés.
Elérkeztek a demók! Először egy pénisszel felszerelt robot szerelmi életét ismerhettük meg, majd jött a mi alkotásunk. Minden simán ment. Az egész pont úgy nézett ki, mint a gépemen. Igaz, teszteltem is eleget. Még Aha-t is megkértem a party előtt, nézze meg nekem a release-t Ati kártyán, mert eddig az volt a nagy mumus nekem. Már csak arra vagyok kíváncsi, utolsók vagy utolsó előttiek leszünk.
A régi platformok demói már nem voltak olyan jók. Sok scroller, újra felhasznált effekt. Némelyiken el is bóbiskoltam. De a vidámság kitartott, egyetlen fujjogás sem volt, mindennek nagyon tudtak örülni.
Volt egy fél órás csúszás, ami a Deathboy zenei előadásán csapódott le. Személy szerint nem bántam, hogy csak ennyi ideig hallgathattam a tuc-tuc zenét. Percre pontosan éjfélkor lekapcsoltak minden hangot és az emberek felkerekedtek, hogy lemenjenek a tengerpartra.
A Hold fényesen világított, nem volt szükség lámpára sem. Csak a partra verődő hullámok hangja tompította a lábunk alatt a kavicsok csikorgását. Tüzet raktak, ketten megmártóztak a habokban. Egy akkumulátor, egy háromlábú hangszóró-szerűség és egy laptop együttese zenét varázsolt körénk. Színes lézert vetítettek a triászi időkből származó homokfalra.
A party átalakult. A Variform és az 1995 zenéje szólt, az emberek legalább egy okos-kütyüvel voltak felszerelve, mégis, mintha egy pogány ünnep részese lettem volna. Egy lelki idő utazás volt, feltártunk valami ősit az agyunkban és meghívtuk a jelenbe.
A szervezők kis camping grillen szalonnát sütöttek és két szelet zsemle közé fogva osztogatták mindenkinek. Mi meg ettük, mintha semmit sem tudnánk a koleszterinről és a késői vacsora káros hatásairól. Volt aki aludt, volt aki csak nézte a tüzet. Mások édeskés illatú cigit szívtak. A fejünk felett, a tábortűz füstbe, zöld pókháló fonalakat rajzoltak a lézer sugarak.
Egy rakás technokrata voltunk, mégsem beszélt senki JavaScript keret rendszerekről, kliens-szerver architektúráról vagy bármiről, minek köze van a számítógépekhez. Egyszerűen csak élvezték a pillanatot. Éjjel kettőkor hagytam ott őket.
Másnap már pakolt mindenki. Volt még egy játék, ahol a feltett kérdésre hazudni kellett és a lehetséges válaszokból kitalálni, melyik az igazi. Akit több embert vert át, az nyert, ha az igazságot is megtalálta, plusz pontot kapott.
Az eredmény hirdetés rövid volt, mert a megrendelt nyeremények nem érkeztek meg. Másodikak lettünk, de a legfontosabb, hogy láttam egy ilyen partyt is.
