A korábbi híreszteléseknek megfelelően megjelent a Magyar Tudományos Akadémia parazita kiadványokkal kapcsolatos állásfoglalása. A 91 oldalas dokumentum összefoglalása egy mondatban: Az MDPI rossz, oda ne publikálj.
Természetesen ez egy eléggé sarkított kijelentés, de a lényeg, hogy megindult egyfajta mozgolódás, hogy mit kellene tenni ezzel a sok szemét újsággal. A dokumentum jó abból a szempontból, hogy feltárja a közismert okokat, miért jelentek meg ezek az újságok. Bemutatja nem csak a parazita kiadványokat, de a parazita konferenciákat, és más etikátlan kutatói viselkedéseket is.
Tetszett az is, hogy nem egy felülről érkező autokrata utasítást olvashatunk, hanem hagynak teret az intézményeknek, kutatóknak, igyekeznek érvényesíteni az egyéni különbségeket.
Én mégis azt érzem, nem az okokra fókuszálunk. Bár a dokumentum leírja a probléma gyökerét (nevezetesen, "jó" kutatást kell csinálni, mert akkor nincs szükség publikációs trükközésre), mégsem láttam az MTA-tól olyan leírást, hogyan kell "jó" kutatást csinálni. Arra vonatkozóan volt benne ajánlás, hogyan kell szankcionálni azokat a kutatókat, akik az MDPI-be küldik munkájuk gyümölcsét, de arra vonatkozóan semmi, hogy miként kell oktatni a "helyes" kutatói hozzállást. Pedig kiemelték az oktatás fontosságát is.
A másik nagy problémának azt látom, hogy az ajánlás alapján elég nehéz lesz előre tervezni. Ugyanis mindenki másképp látja, mi is tartozik a predator újságok közé. Sőt, még az azonos kritériumrendszer mellett is ugyan az az újság egyik évben predator, a másikban nem (ilyenkor kapcsolják be az álcázást).
Én személy szerint még mindig nagyobb problémának látom a helytelen módszereket, hibás kiértékeléseket. Ócska újságok mindig is voltak, mert egyszerűen igény van olyan lapokra, ahol béna eredményeket lehet leközölni. Most csak annyi történt, hogy egy üzletág épült erre az igényre.
A másik gond, hogy ahelyett, hogy megismernénk egy kutató munkáját, inkább egy számmal akarjuk jellemezni őket. Hiszen a kutatás bonyolult, az alapkutatásnak pedig alig látszik a kézzel fogható haszna. Igaz, vannak erdmények, amelyek jól mutatna a TV-ben, de valljuk meg, a legtöbb kutatásra nem ez a jellemző.
A számokkal viszont ilyen gond nincs. Mivel egy kutatóintézet nem tudja azt kommunikálni, hogy "mi alkalmazzuk a kutatót, aki felfedezte X-t", ezért azt kommunikálják, hogy 500 D1-es cikket írtak. Ha pedig számokat mutatnak be, akkor bődületesen nagyokat kell leírni. Nem elég 1-2 impakt faktorral nagyobbnak lenni a konkurensnél, 10-szer annyit kell produkálni. Vagy százszor annyit, hogy még a kiírt nullák száma is lehengerlő legyen.
Korábban a mérőszámok egyszerűek voltak, de az összehasonlítósdiban egyre bonyolultabb módon kell kiszámítani, hogy ki a jobb. Először csak összeszámolták hány cikke van. Aztán belevették, hogy a kutató hányadik a szerzők sorrendjében. Most, a parazita folyóiratok elleni harcnak hála, egy újabb elemmel bővül a képlet, a folyóirat parazita számosságával. Ha ez így folytatódik, a végén már nem lesz ember, aki képes lesz kiszámítani a pontszámát. Nem baj, majd erre is épülni fog egy üzletág.
Szerintem ezt az egész pontozós, összehasonlítós rendszert kellene megszűntetni (persze nem fogjuk, mert a pályázatok elbírálását könnyebbé teszi). Vagy legalábbis kutatóként elfelejteni, mert csak elvonja a figyelmet a kutatásról. Aki meg a kutatás helyett a mérőszámokat szereti számolgatni, meg összehasonlítani, mint valami elvadult szerepjátékos, az meg legyen boldog vele.
