A futásban már stabilan megy a 10km, úgyhogy elkezdett érdekelni, mégis mennyire vagyok jó. Ha az ember egyedül rója a köröket egy szántóföldön, egy órával, ami elcsalja a métereket, nem sok visszajelzése van, hogy mégis mire képes.
Úgyhogy jelentkeztem a Budapest Marathonra, ahol a sok táv között volt 10km-es is. Meg kellett adni egy szintidőt is, ami az eddigi méréseim alapján 1 óra 10 perc volt. Be is soroltak az utolsó turnusba, ahol a leglassabb futókat indítják. Ez kicsit letörte a lelkesedésemet, de egyuttal minden elvárást is kiölt belőlem. Azt is írták, hogy akit utólér egy busz, annak a verseny véget ér. Így már nem is versenynek nézett ki számomra az esemény, hanem egy menekülésnek. Menekülésnek a söprögető busz elől. Az edzések során ezért igyekeztem a gyorsaságot növelni, hogy nehogy a végén a buszon végződjön a kaland.
A rajtszámot egy nappal előbb vettem fel. Mint kiderült, kellett volna vinnem a visszaigazoló emailt is, amit én természetesen elmulasztottam. Jól le is szúrtak miatta, de azért néhány ellenőrző kérdés után megkaptam mindent, mert az összes részletre emlékeztem.
A rajtszámon egy RFID chip is volt, de a Flipper nem tudta olvasni, mert nem 125KHz-en működött.
Korán lefeküdtem aludni, hogy legyen elég energiám és mivel nem volt semmi veszteni valóm, jól is aludtam. Annyira jól, hogy elaludtam. Rögtön eszembe jutott egy régi filmparódia, ahol a főszereplő vadászpilóta felkel, kinéz az ablakon, majd megjegyzi: Lekéstem a bevetést!
Rohantam a vonatra, az átszállásokra. Persze a vonat is késett, ha nem is sokat. Húsz perccel a rajt előtt megérkezdtem. Mekkora tömeg volt! Mindenki futóiskolázott, bemelegített, én meg nem tudtam hol kell gatyát cserélni. Bementem az ELTE egyik épületébe, ahol a kiírás szerint lehetett öltözni. Az épületen belül nem volt semmi jelzés, hogy ott mégis merre kell menni. Járkáltak ott össze-vissza. Megkérdeztem egy embert, hol lehet átöltözni, aki a csarnok közepére mutatott, hogy ott.
A mosdók előtt kilóméteres sorok álltak. Szerencsére már jártam itt még TDK-s koromban, úgyhogy tudtam hol találok még WC-t, amit kevesen nem használtak. Már csak 10 perc volt rajtig. Rohantam, hogy még le tudjam rakni a ruhatárba a csomagomat, persze azt sem találtam. Szerencsére információ volt minden stratégiai fontosságú ponton. Természetesen az értékmegőrzőt is eltévesztettem, mert abból is több fajta volt, de a szervezők is látták, hogy közel a rajt, úgyhogy megkönyörültek rajtam és átvették a csomagot. Még bedobtam két szőlőcukrot, majd két perccel a rajt előtt beálltam a futók közé. Majd futás közben bemelegedek.
A turnusokat késleltetve indították, úgyhogy számomra a rajt után még legalább 10 percig nem történt semmi, csak araszoltunk a rajt felé. Aztán elindultunk. Akkor már láttam, hogy nem jó csoportban vagyok. Az első három kilóméter azzal telt, hogy kerülgettem az embereket. Megelőztem Szuper Máriót és Luigit, egy csigának öltözött nőt és céges futócsapatokat.
Amin meglepődtem, hogy mennyien szurkoltak vad idegen embereknek. Kijöttek és mást sem csináltak, csak buzdítottak minden futót. Volt, aki kolomppal, kereplővel segített. Egyes helyeken pedig zenekarok játszottak.
Három és fél kilóméternél jött az első frissítőállomás. Hamar rájöttem, hogy futás közben nem tudok inni, ha megállok, akkor meg időt veszítek. Végül is edzés közben sem szoktam inni, nagy meleg sem volt, ezért a többi frissítőt kihagytam. Legyen jó eredményünk.
Nagyjából az ötödik kilóméternél voltam a tempómnak megfelelő szakaszban. Addigra már lehagytam a turnus iramfutóit is. Ez már kényelmes volt, tudtam tartani a tempómat. Nem kellett kerülgetni az embereket, senkit nem tartottam fel. Viszont kezdett fogyni a levegőm is.
Másoknak nem voltak ilyen problémáik. Még arra is volt energiájuk, hogy szelfizzenek. Egy pár is futott, ahol a nő még kis hátizsákot is cipelt, amiből a fickó menet közben kis is vett valamit. Anyukák babakocsival futottak. Sőt, láttam egy háromgyerekes családot is, ahol az apa egy gyereket tolt, az anya meg az ikreket. (Miért mindig a nők futottak nagyobb teherrel?) Én meg majd megdöglöttem.
Az órám mindig fél kilóméterrel korábban jelzett, mint a táblák, ezért nem is adtam sokat az óra információira, csak az időt néztem. Úgy tűnt hat percen belül teszek meg egy kilómétert. Akkor lesz rekord!
Az utolsó kilómétert megnyomtam. Lihegtem, fújtattam, mint egy gőzgép. A mozgásom is kezdett szétesni, de akkor már nem érdekelt. Próbáltam hosszúakat lépni és amennyire lehet, egyenletesen lélegezni. A célt 1 óra 5 perc után értem el, de az ugye az első turnus indulásától számított idő. Az időm végül 56:43 perc volt, ami király. Nem gondoltam volna, hogy egy órán belül leszek. Aztán már terelték is ki az embereket. Adtak egy kis reklámcsomagot, banánt, amit azonnal befaltam.
Kerestem egy viszonylag üres területet, majd lenyújtottam. Utána már a pulzusom is helyre állt. Kicsit még körbenéztem. Rengeteg kiállító volt, akik mindenféle futással kapcsolatos dolgot árultak, talpat mértek (szigorúan számítogéppel. Kíváncsi vagyok mikor lesz AI talpvizsgálat). Zsibvásári hangulat volt, amit hamar meguntam.
Az eredmény értékelése csak ez után következett. Először is meg kellett szerezni az adatokat. Ennek majd szentelek egy teljes bejegyzést, most csak legyen elég annyi, hogy JSON-ban az összes futó adata letölthető, ha az ember tud szkripteket írni.
A JSON adatokat összefűztem, CSV-be konvertáltam, majd beolvastam R-be. Az idő adatokat percbe konvertáltam, majd készítettem egy denzitás görbét, nőkre és férfiakra. A szaggatott vonallal bejelöltem a saját időeredményemet.
Anélkül, hogy komolyabb statisztikai elemzést végeznék, ránézésre azt mondhatjuk, hogy ez egy teljesen átlagos férfi eredmény.
