A főnököm nagyon szorgalmazza, hogy legyen egy szakdolgozóm. Meg is kérdezte, milyen elvárásokat fogalmazzunk meg a kiírásban. Persze, jó lenne, ha tudna programozni, jó lenne, ha nem most látna először Linuxot és még sorolhatnám. A realitás talaján maradva csak annyit kértem, Facebook és YouTube-on kívül csináljon mást is a számítógéppel.
Arra gondoltam, aki nem csak egy interaktív tévének tekinti a számítógépet, egyrészt kreatív, másrészt talán rendelkezik olyan képességekkel, hogy érti, miért nem lehet végtelen mennyiségű programot egyidejűleg futtatni, mi az a memória vagy miért lassul le a gép, ha a merevlemezről elkezd olvasni.
Mondanom sem kell, nem találtunk ilyen embert. Ezen kicsit meglepődtem. Most, hogy a számítógépek teljesítménye hihetetlen lehetőségeket ad, az internet tele van információval, hogyan valósítsuk meg a legvadabb álmainkat is, nem találni olyat, aki ezeket felhasználná?
Gyorsan körbe is kérdeztem ifjú munkatársaimat, hogyan ismerkedtek meg a számítógépekkel és mit csináltak vele. Az első gépük már Pentium volt, és játszottak rajta. Egyikük tanult programozni, de utálta. Mondjuk ő most is előnybe részesíti a kódolás nélküli feladat megoldást. Ha egy feladatot meg lehetne oldani egy rövid scripttel vagy három másik program együttes alkalmazásával, általában az utóbbi mellett dönt.
Nekem annak idején nagyon tetszett, hogy a számítógép többféle feladatot meg tud oldani és erre én utasíthatom. Meg is próbáltam minél változatosabb feladatokra használni. Például mikor meg kellett tanulnom valamit, ami nehezen ment, írtam egy programot, ami kikérdezte az adott anyagot. Amikor először láttam egy animációt az immunrendszerről a Deltában, én is olyat akartam csinálni.
Egy barátom, akinek szintén PC volt az első gépe, QBasicben írt programot adott anyák napjára ajándékba. Ez mondjuk még az én szememben is ultrageek.
Eddig csak számítógépekről írtam, de természetesen az alkotás vágya nem kell, hogy arra korlátozódjon. Például egy gyerekkori barátom mosóporos dobozból robotot épített, ami emlékeim szerint valami mozgó bázisként funkcionált, mert a kisautói abból rajzottak elő.
De a nagyobb fiúk is, akik elég idősek voltak, hogy kismotorral járjanak, előszeretettel bütykölték járgányukat. Gyakran semmi értelmeset nem csináltak, csak szétszerelték, azután újra összerakták, miközben én szájtátva néztem az olajtól úszó, kimondhatatlan nevű alkatrészeket.
Kicsit szomorú vagyok, hogy így megcsappant az érdeklődés a buherálás iránt. El is határoztam, az én gyerekem nem ilyen lesz. Amikor csak módom volt rá, olyan játékokat játszottam vele, ahol fakockákból építeni kell vagy összerakni valamit.
Az elején egészen jól ment, látszott rajta, hogy élvezi. Aztán történt egy gubanc. A kockatorony, amit építettünk, másfél méter magasan elkezdett imbolyogni és leomlott. Ezen csemetém úgy felhúzta magát, felkapta a kockákat és elkezdte dobálni őket, majd tüntetőleg leült a YouTube elé és Kindertojás kicsomagoló videókat nézett. Minden további kísérletem a jövő nagy buherátorának felnevelésére kudarcot vallott.
Ahogy néztem, az jutott eszembe, hogy talán a tevékenység figyelemmel kísérése is olyan, mintha mi magunk csinálnánk. Hiszen nekem is mennyire tetszett, ha a nagyokat nézhettem motor szerelés közben. Az, hogy mindez manapság képernyőn keresztül történik, igazából részletkérdés.
Talán azért álltam neki annak idején animációt készíteni, mert nem tudtam, hogyan kell? Az információ hiánya váltja ki az emberekből a cselekvést? Esetleg a túl sok információ az, ami elrettenti az embereket? Hiszen ha kiderül, mennyi energia kell például egy animáció elkészítéséhez, sokan talán bele sem kezdenének.
A túl sok információ paralizáló hatásának érzékeltetésére van egy anekdota: Egy juhász, amikor látta, hogy egyik birkájának hályog nőtt a szemén, bicskájával eltávolította azt. Egyik ilyen műtétet meglátta egy városi ember és elkezdte magyarázni a juhásznak, mennyire veszélyes, amit csinál és milyen bonyolult dolog is ez. Ezek után a juhász keze remegni kezdett és többet egyetlen birkát sem gyógyított meg.
