Hétfőn egyfajta kollektív depresszió tört a kis csapatra. Vége volt a nagy bulinak, el kellett búcsúzni a régi/új barátoktól. Elég nehezen indultunk el, valahogy mindenkinek akadt "csak még ezt csináljuk meg" típusú ürügye, amivel talán akaratlanul is húzta az indulást. Másokat is látni lehetett, ahogy a szedelőzködő sörsátor utolsó szabad padjain ülnek, és úgy csinálnak, mintha még lenne party. De már nem volt. A zene elhallgatott, a projektor kialudt.
A szervezők annyira komolyan vették a munkájukat, hogy még ekkor is árgus szemekkel nézték, van-e rajtunk karszalag, amitől egy kicsit úgy éreztük, ez még tart.
Egyre több szó esett arról, hogy mi lesz holnap. Jönnek vissza a gyerekek a nagyszülőktől, készülni kell a megbeszélésre, egyszóval a valóságról beszélgettünk. A hétköznapokról, amik kitöltik az időt. Vagy inkább felfalják, hogy ne maradjon semmi utánuk.
A kisbuszban a vezetőt kivéve hamar elaludtak az emberek. Mikor felébrednek, nem zenész istennők, grafikus guruk vagy kóder ninják lesznek, akik vagány beceneveket aggatnak magukra, hanem családanyák, telefonos ügyfélszolgálatosok és rendszermérnökök. Elvegyülnek olyan emberek között, akik semmit nem tudnak intrókról, Amigákról.
Egyszer megkérdezték tőlem, igazából miről szól a demóparty. Valami olyasmit válaszoltam, hogy "ott vagyunk és együtt kockulunk". Talán most van egy jobb válaszom. Újra gyerekek leszünk. Újra gyerekek leszünk, akikre nem felügyel senki, mint Sohaországban. Sokáig fent vagyunk és nézzük a képernyőt, rengeteg cukros kaját eszünk, hangosan hallgatjuk a zenét. Úgy csinálunk, mintha semmilyen szabály sem vonatkozna ránk. Önmagunk vagyunk.
A magam részéről egy fontos tanúságot tudok leszűrni. Bár továbbra is kompofiller kategóriában nyomulok, anélkül, hogy bármi komolyabb hatást tudnék gyakorolni a hallgatóságra, még mindig van elég szufla bennem, átlagosan évi 2 release születik. Visszatekintve, 5 éve csinálom egyedül. Itt az ideje csapattársakat keresni.
