Nem vagyok egy nosztalgikus alkat. Ami elmúlt, az okkal múlt el. De azért hiányozni szokott a 80-as évek egyszerűsége. Például, amikor édesanyám kitalálta, hogy ki kellene festeni a lakást, akkor édesapám vett egy ecsetet, festéket és kifestett mindent. Gyerekként én meg élveztem, hogy a lakás egy furcsa labirintussá változott az egymásra hányt bútorok következtében.
Amikor az én feleségem néhány éve kitalálta, hogy festeni kellene, akkor három napig festéket vadásztunk. Nem azért, mert nem volt kínálat, hanem épp ellenkezőleg. Millió szín, aminek passzolnia kell a bútorhoz, a padlóhoz, és az aktuális pszichés állapotunkhoz.
A gyereket el kellett távolítani a lakásból, mert "belélegzi a festékgőz". Emiatt a festés időpontja már nem csak a mi naptárunkhoz, de még a nagyszülők időbeosztásához is igazodnia kellett.
A végső csapás mégis az volt, amikor nem akarták megengedni, hogy én fessek. Az első ötlet az volt, hogy családi ismerősök fessenek, akik az ország másik felében laktak. Mondtam, hogy nem akarok nekik fizetni, bármilyen jutányosan is dolgoznak, és nem akarom, hogy átutazzák a fél országot. Végül apósom jött el, akinek elég nagy tapasztalata van lakásfelújításban, de nem engedte, hogy hozzáérjek a festőhengerhez, helyette vizezhettem a padlót, hogy ne száradjon oda a festék és felmoshattam a lehulló cseppeket.
Most viszont úgy alakult, hogy megint egy lakást kellett festeni. De érdekes módon most senki nem akart beleszólni, hogy miként csináljam. Segítséget nem kértem senkitől, de apám és a húgom mégis felajánlotta, amit elfogadtam. Eljött az én időm!
Először felmértem a helyiségeket. Megmértem minden falat. A kislányom nagyon segíteni akart, mivel nemrég tanult meg írni, ezért ő volt az írnok. Diktáltam neki a méreteket, és reménykedtem benne, hogy tényleg le is írja az összeset, nem fogja megunni és virágokat rajzolni helyette. Nem akartam folyton ellenőrizni, hogy legyen egy kis önbizalma.
A fal szerencsére jó minőségű volt, nem kellett sok helyen glettelni. Ami gond volt, az egyik szobában polisztirol lapok voltak a mennyezeten, amelyek valami furcsa okból, a mennyezet bizonyos pontjairól folyton leestek. Szerintem a ragasztóval lehetett valami gond, mert a ragasztócsík a mennyezeten fennmaradt, csak a lap esett le. Eredetileg szilikon ragasztót használhattak, ezért én egy 1 perc alatt megkötő púrhab-szerű spray-t választottam. Ez ragadt. Egy lapot véletlenül rosszul ragasztottunk fel, csak spaklival tudtuk levakarni, pedig még le sem telt az egy perc!
Amit megtanultam ezeknek a lapoknak a felragasztásával, hogy ha nem illeszkedik precízen két lap már az elején, akkor később csak további illeszkedési hibák lesznek. Próbálkoztam, hogy pengével kijavítsam ezeket a hibákat, de nem lesz jó úgy sem. Rendesen kell felrakni. Szerencsére nem feltűnő.
A festés hasonlít a főzéshez olyan szempontból, hogy a jó alapanyag félsiker. Érdemes azokat a festékeket választani, aminek a nevében arany, platina, meg más drága fém szerepel. Kevesebbszer kell lefesteni a falat velük, és szebben is néz ki.
Ez akkor vált számomra nagyon szembetűnőnek, amikor egy sötétbordó szobát kellett fehérré változtatni. Bárki, aki ránézett, minimum három réteg festék felhasználását becsülte. Sikerült olyan festéket venni, hogy már az első kenés után alig látszott a falak eredeti színe. A második réteg pedig teljesen eltakarta az eredeti színt.
Apám is nagyon lelkes volt. A különböző szerelésekhez hozott egy racsnis csavarúzót, amit nemrég vett és szerette volna megmutatni, milyen remek szerszám. A forgásirányt egy kis tekerővel lehetett állítani, viszont nem volt végállása, amitől két-háromszor is körbe lehetett tekerni. Ennek az lett az eredménye, hogy soha nem abba az irányba működött, amelyikbe szerette volna. Tíz perc hadakozás után a majdnem a szemétben végezte a szerszám. Az mentette meg, hogy elkertem.
Amivel viszont én fürödtem be, az a ragasztó szalag volt, amivel a szegélyeket akartam megóvni a festéktől. Jó széleset választottam, mert korábban láttam, milyen az, ha a festőhenger jobban megszalad.
Elkezdtem felragasztani a szegélyekre. Már fél úton jártam, amikor visszanéztem az addigi munkámra. Az összes vége elkezdett felpenderedni, majd egy ponton lepottyant. Biztos, hogy nem a felülettel volt a baj, mert maradt még a régebbi festésről egy másik fajta ragasztó szalag, és az még másnap is a helyén volt. Ez viszont leesett mindenről, mintha csak nyállal tapasztottam volna fel. Az egyik pont egy takaró fóliára esett, amihez viszont úgy hozzáragadt, hogy elszakadt, mikor le akartam szedni.
Nagyon jól haladtunk. Apám nem tudott megbarátkozni a festőhengerrel, ezért fogott egy ecsetet és a nehezen elérhető helyeket, sarkokat kente végig. Neki ez feküdt, pont, mint régen. Mi hengerrel estünk neki a felületeknek. Húgomnak ez volt az első festés élménye, ezért megálltam, és nem tettem megjegyzést, hogy legalább annyi festék van a földön, mint a falakon. Déletőtt lekentünk egy helyiséget (utolsó nap annyira belejöttünk, hogy kettőt), elmentünk ebédelni, majd délután másodszor is átmentünk rajta. Estig pedig takarítottunk, majd előkészítettük a következő helyiséget. Három nap alatt végeztünk is. Mit is mondhatnék?
