A mostani nagy egyetemi egyesüléseknek köszönhetően abba a furcsa helyzetbe került csoportunk, hogy oktatni kényszerül. Ezen alkalomból, az egyik PhD hallgatónk majd megveszett, hogy Python programozás órát tarthasson. Mivel nem tartok egy óra sem, viszont megvannak az óra indításához a jogosítványaim, ezért az én nevem alá került a tantárgy.
Ez az egyetemi oktatás olyan, mintha egy másik univerzum lenne, sajátos, érthetetlen szabályokkal. Például ott van a Neptun. Rá kellett ébrednem, hogy nekem szükségem lesz egy azonosítóra, különben nem leszek képes ellátni az órai adminisztrációt. Én meg balga módon kihagytam az oktatóknak szánt Zoom megbeszélést, ahol ezekről a dolgokról beszéltek. Sebaj, majd kinyomozom.
Az egyetem honlapján nincs arról információ, hogy ki intézi ezeket. Az egyik kollégám csak annyit tudott mondani, hogy "valami Mártont" kell keresni. A keresőt használva kiderült, hogy a Márton és Neptun kulcsszavak az egyetem egyik karának dolgozójára mutatnak. Gondoltam felkeresem személyesen. Ezt nagyon jól tettem, mert nem elég, hogy az illető elérhetőségeit eldugták az egyetem egyik apró karának még apróbb weblapjára, ráadásul a feltüntetett szobaszámon nem is azok a munkatársak szerepelnek, és akik ott vannak, azok nem is azzal foglalkoznak.
Elkezdtem lófrálni az egyetem folyosóin, közben olvasgattam a kiírásokat. Egyszer csak megakadt a szemem egy ajtón, amin szerepeltek a Neptun és az oktatók szavak, tucatnyi más, érthetetlen szóval együtt. Sikerült megtalálni az illetékeseket, ott voltak, akik tudtak segíteni.
A másik anomália az volt, hogy több ember is dolgozik ugyan azon a néven. Ezért, mikor én kaptam az új egyetemi email címet, egy diszkrét kis 2-t adtak a nevemhez. Bár a Neptunban jól szerepel az email címem, a hallgatók egy kivételével nem nekem küldték el panaszaikat, hanem a sorszám nélküli illetőnek, aki gondolom nem értette, miféle órát akarnak számon kérni rajta. A hallgatók viszont a személyes találkozó alkalmával nekem tettek szemrehányást, amiért nem válaszoltam a leveleikre.
Még a termek számozása sem mentes a problémáktól. Mikor az első órához felvettük a kulcsokat, rosszakat kaptunk ("Nem mondták, melyik 123-as terem kulcsát kérik!" - torkollt le minket a portás, mintha teljesen egyértelmű lenne, hogy több terem is szerepel ugyan azon a számon) Mikor megkaptuk a jó kulcsokat, azzal sem tudtuk kinyitni az ajtót. Én ekkor már túl voltam a Neptun adminisztrátor vadászaton, ezért azonnal vizslatni kezdtem a környező ajtókat. Kiderült, a teremnek másik ajtaja is van, szintén 123-as.
Elkezdtek özönleni a diákok. Először befelé, aztán kifelé, mikor kiderült, hogy nem vagyok hajlandó áttenni az órát másik időpontra, vagy olyan elavult elvárásaim vannak, hogy bejárjanak. Érdekes, hogy akik a leginkább kapálóztak, hogy fel tudják venni a kurzust, azok el sem jöttek az első órára. A végleges létszám végül öt lett.
Ebből az egyik hallgató folyamatos harcban állt a számítógéppel. Fél órán keresztül nem tudott bejelentkezni. Ez idő alatt kétszer kereste fel a rendszergazdákat. Végül mikor működött neki minden, megkértük, hogy a vetítőn lévő feladatokat kezdje le csinálni, mire közölte velünk, hogy ő nem lát el addig. Csak tudnám, hogy akkor miért a legutolsó géphez ült?
Sok oktató szokta mondani, hogy mennyit tanul a diákoktól, miközben átadja tudását. Őszintén szólva, ezt csak amolyan klisének tartottam, amivel a szerénység látszatát keltik egyesek. Nos, az első órán, mi oktatók, tényleg tanultunk valamit. Az egyik órai feladat ellenőrzése közben megálltam az egyik hallgatónál, és néztem a megoldását. Bár láttam, mit írt le, nem értettem, miért is működik. A PhD hallgató sem értette. Életemben nem láttam még ilyen szintaxist. Kiderült, az f-sztringet látom. Ki is hívtuk a táblához, hogy elmondja mindannyiunknak.
Nagyon furcsa volt látni, hogy mennyire túlélés-központúak voltak a diákok. Legalábbis én így értelmezem ezt a sok-kreditet-felhalmozunk-minimális-munkával mentalitást. Végül azért örülök, hogy aki maradt, az tényleg azért maradt, mert érdekelte a tárgy.
