A kutatók az egyes közösségi platformokon rendszeresen szoktak siránkozni, hogy miért vannak a publikációknak bírálói, hiszen ők mennyire jól tudják az összes módszertant, milyen kiválóan terveznek kísérletet. Számukra a bírálók azért vannak, hogy az életüket megkeserítsék és a jogos dicsőséget elodázzák.
Talán ezek a kutatók tényleg olyan kiválóak, ahogy állítják magukról. De bárki, aki hosszabb ideje bírál bármilyen folyóiratnak, az tudja, hogy ezek a sztárok (már amennyiben igazuk van) vannak kisebbségben. A beküldött cikkek nagy számban szemetek. Merem ezt kijelenteni pár éves bírálói tapasztalattal. Sőt, minél alacsonyabb presztizsű egy lap, a hulladék cikkek aránya annál nagyobb (mivel az elutasított kéziratokat senki sem látja, ezért ezt a kijelentést lehetetlen ellenőrizni).
Ezért úgy gondolom, hogy a cikkek bírálóira igenis szükség van. Még akkor is, ha ezen a rostán átjuthatnak elég furcsa, cikkeknek tűnő irományok is.
A bírálók nevét nem ismerik a kézirat szerzői. Rejtve vannak a sötétben, onnan böffentik ki bölcsességeiket, vagy hatalmas baromságaikat. Az anonimitás miatt akár sekélyes bosszújukat is véghez vihetik.
Annak ellenére, hogy igazából semmilyen hátrányos megkülönböztetés nem érheti a bírálót, az mégsem egy népszerű munka. A legtöbb kutató nem akarja a munkaidejét mások munkájára pazarolni. Itt is olyan érvek szoktak elhangzani, hogy ezt a tevékenységet meg kellene fizetni.
Ezzel csak az az egy probléma, hogy pontosan mit is kellene megfizetni? A bírálatot? Én már kaptam egy mondatos bírálatot. Ez az ember kapjon ugyan annyi pénzt, mint az, aki sorról-sorra átnézte a kéziratot és sorszámmal kigyűjtötte az összes elírást is? Az a baj az emberekkel, hogy azt csinálják, amiért jutalmazzuk őket. Ha a hosszú bírálatért több pénzt lehet kapni, mindenki könyveket fog írni. Ha a pozitív bírálatokat előnybe részesítik, akkor mindent el fognak fogadni. Előbb-utóbb megjelennek a megélhetési bírálók, akik akkor is bírálni fognak, ha nem kell.
Arról nem is beszélve, hogy állítólag olyan témavezetők is vannak, akik PhD hallgatóknak adják ki a bírálatot. Ezek az emberek vajon a pénzt is kiadnák a kezükből?
Továbbá ott van a tévedés lehetősége. Mi van, ha egy bíráló téved? Egyes cikkeket tizenöten is írhatnak, mégis elég két (egyes esetekben három) ember, hogy elbírálja. Nem biztos, hogy ez a két ember a kézirat minden egyes részével annyira tisztában van, mint annak a szeletnek a szerzője. Bevallom, nekem is gondot okoz, mikor kísérletes validálások eredményeit kell értelmeznem. (Most jön az a rész, hogy bezzeg az én időmben, még a PCR sem volt RT. Legalábbis a labornak nem volt rá pénze.)
Egy dolgot viszont meg lehetne tenni, és ezt meg is szoktam. A névtelenséget el kellene törölni. Tudom magamról, hogy kétszer is meggondolom, mit írok le, ha tudom, hogy a nevem is ott lesz mellette. Igaz, hogy bírálónak hívjuk azokat, akik a cikket átnézik, de igazából nem bírálnak semmit. A véleményüket mondják el, ami alapján az editor dönt. A jobb editorok pedig tudják, mi az, amit a bírálatból érdemes megtartani, és mi az, aminek semmi értelme.
Az más kérdés, hogy a legtöbb editor megelégszik azzal, hogy papagáj módjára visszamondja, amit a bírálók leírnak. De igazából nekik lenne a dolguk, hogy az egymással gyakran ellentétes véleményeket összefogják.
Szerencsére egyre több újságnál a bírálat nem egy egyirányú folyamat. A szerzők reflektálhatnak a bírálatokra, megvédhetik a döntéseiket. Gyakran egyfajta párbeszéd is kialakul a bírálók és a szerzők között. Ezekből én is sokat szoktam tanulni (meg a többi bíráló véleményét is hasznosnak szoktam találni, mert másfajta nézőpontot képviselnek.)
