Egy hosszú idő óta húzódó folyamat végére került pont a múlt héten. Végre sikeresen megvédtem doktori címemet. Hosszú vargabetűket írtam le, mire elértem idáig, de megérte. Röviden összefoglalom a főbb állomásokat.
A diákok legtöbbje az egyetemen olyan doktori iskolába megy, ahol már szakdolgozóként is megfordult. Én növényélettannal foglalkoztam és különböző programokat írtam ökológusoknak. Ezért teljesen logikátlan volt, hogy mégis a genetika tanszék doktori programjába kapcsolódtam be. Az ok, hogy ezt tettem nem volt más, mint egy előadás, ahol bioinformatikáról beszéltek. Ekkor éreztem, hogy nekem ezt kell csinálnom. Nem volt genetikai laboratóriumi munkában semmi gyakorlatom. Talán ez is volt az oka, hogy nem haladtam olyan ütemben a vizsgálatokkal, ahogy egy igazi PhD hallgatónak haladnia kellett volna. Cserében viszont műveltem magam. A számítástechnika szakos hallgatók óráira is bejártam, hogy képezzem magam és minél jobb bioinformatikus legyek.
A három év ösztöndíj eltelt, publikációm nem volt, és lehetőségem sem, hogy folytassam a tanszéken a munkát. Gondoltam egy merészet és jelentkeztem egy bioinformatikai kutatócsoportba. Szerencsére felvettek, ezért a PhD-t gyakorlatilag újrakezdtem egy teljesen más témával.
Szerencsére itt jobban haladtam, mint a laboratóriumban. Született egy társszerzős cikkem és úgy tűnt talán lesz egy első szerzős is. Ekkor átszervezték a kutatócsoportot. Először az alacsony rangú munkatársak szerződését nem hosszabbították meg, később már a magas rangúak sem voltak biztonságban.
A munkának nem értem a végére, első szerzős cikkem nem volt. Egy nagy semmi voltam. Néhány ügyetlen próbálkozásom volt, hogy bioinformatikai jellegű területen maradjak, végül sokkal egyszerűbbnek bizonyult elmenni programozónak, annak ellenére is, hogy nem volt szakirányú végzettségem. Esténként és hétvégenként visszajártam a kutatóintézetbe, hogy befejezzem a munkákat, amelyek a publikációhoz szükségesek.
Ez az időszak elég megterhelő volt. A programozói munka után nekilátni egy teljesen más területnek, mindezt fáradtan, sok energiát kívánt. Gyakran öt percig csak néztem a képernyőt és próbáltam kitalálni, hogy miért van szükség arra a lépésre, amit a jegyzőkönyvemben felírtam egy évvel azelőtt. Keservesen lassan haladtam. Néhány hónap után abba is hagytam. Ameddig eljutottam, addig eljutottam.
Közben megjelent egy újabb publikációm is. Egy újabb követelménynek tettem eleget. Gondoltam itt az ideje, hogy elkezdjem írni a doktori disszertációt. A legnagyobb kihívást az okozta, hogy úgy mutassam be a munkámat, mintha az egy kerek egész lenne annak ellenére, hogy ilyen szerencsétlen körülmények között készült. A témavezetőm is máson dolgozott eközben, neki is csak plusz terhet jelentettem.
Programozó karrierem sem tartott olyan sokáig. Két év után a cég leépítette a teljes fejlesztői gárdáját és egy fejlesztőcégnek adták a munkát. Megint ott álltam, ahol a part szakad. Szerencsére ismerőseim felhívták a figyelmemet egy frissen induló bioinformatikai cégre. Jelentkeztem és felvettek. Kicsit olyan volt, mint egy visszatérés.
Végül született egy igen gyenge disszertáció, ami elsőre át sem ment a házi védésen. Ugyanis azt gondoltam, hogy a házi védés csak egy informális, baráti beszélgetés. Nem, nem az. Mikor elmondták, hogy pontozzák az előadásomat, akkor tudtam, hogy végem. Szerencsére megúsztam annyival, hogy meg kellett ismételni az előadást. Ez már jobban sikerült, de a dolgozat is erős átírásra szorult. A tömegközlekedésen és otthon is ezt írtam. Azok, akik vállalták, hogy átnézik a dolgozatot megismerhették diktatórikus oldalamat. Az idő fogyott és noszogatni voltam kénytelen az embereket, hogy időben átnézzék a szöveget.
A dolgozat elkészült. Az opponensek átnézték és úgy találták, ez már megüti egy doktori disszertáció színvonalát. Készülhettem a védésre.
Az időpont egyeztetés a bizottság tagjaival nem volt vészes. Mindenki azzal riogatott, hogy milyen nehéz, de sikerült ebben a hónapban olyan időpontot találni, ami mindenkinek megfelelt. Az előadás elkészítése nem volt bonyolult, mert a jól sikerült házi védést vettem alapul. Igyekeztem kiegészíteni, hogy ne csak azok értsék meg, akik a szűk tudományterület bennfentesei. Ezért egyes helyeken kényszerű egyszerűsítéseket vezettem be.
A védéshez kapcsolódó reprezentatív események megszervezése volt egyedül gond. Rendeltem szendvicseket, vettem kávét, üdítőt, műanyag tányérokat és evőeszközöket. Mindezt bevittem az egyetemre. Egyeztettem az előadás és a fogadás helyét, idejét. Este még egyszer átnéztem az előadást, majd aludni tértem.
Másnap jöttek a problémát. Először is a terem kulcsa máshol volt, mint ahogy mondták. Ezt még elég könnyen lehetett orvosolni. Az étel időben megérkezett, de a kávéfőző elromlott, másikat kellett szerezni. Nekiláttam utoljára elpróbálni az előadást. Ekkor vettem észre, hogy egy nyers opponensi válasz van a gépemen, nem a legfrissebb. Elrohantam az egyetem számítógéptermébe, hogy a levelezésemből kimentsem a legfrissebb verziót. Még szerencse, hogy a hallgatóként használt internetes azonosítóm működött. A projektoron nem látszott az egyik ábrám, mert kicsi volt a kontraszt. Erről el is feledkeztem! Igazából csak egy diát érintett, ezért úgy döntöttem, hagyom, ahogy van. Miután kipakoltunk minden ételt, közölték velünk, hogy a fogadás mégsem ott lesz. Már csak negyed óra volt az előadás kezdéséig, ezért aki élt és mozgott, kaját pakolt, köztük én is. Végül a segítőket kénytelen voltam magukra hagyni, mert előadást kellett tartanom.
Megtartottam az előadást, válaszoltam a feltett kérdésekre. Legnagyobb hibámnak azt tartották, hogy sok biológiai fogalmat rosszul használtam. Ez kellemetlen volt. Ezt leszámítva senkinek nem volt más problémája. A vendégek száma kevesebb volt, mint amire számítottunk, ezért töménytelen mennyiségű szendvics maradt. Két napig azt ette a család és még így is tudtam adni hajléktalanoknak.
Végiggondolva, ez volt eddigi életem legnagyobb kihívása. Az érettségi és az államvizsga is bizonyos szempontból nehéz volt, de szükségszerű következménye volt az adott oktatási intézményben eltöltött időnek. A tanuláson kívül nem kellett semmilyen energiát befektetni. Kis túlzással azt is mondhatnám, hogy determinálva volt, hogy megszerezzem a végzettséget. Azért túlzás, mert volt lemorzsolódás. Itt viszont a hétköznapokat kellett legyőzni.
Köszönöm mindenkinek, aki segített a harcban.
