A növényi betegségekről nem tudok túl sokat. Úgy is mondhatnám, semmit, ezért beszereztem egy könyvet "Beteg növények biokémiája és élettana" címmel. A könyv 1991-ben jelent meg, ami azt jelenti, hogy a '80-as évek ismereteit foglalta össze. Logikusan tagolva mutatja be az egészséges növény jellemzőit, majd bemutatja, hogy mit változtat meg a kórokozó jelenléte.
Mint a cím is mutatja, főleg mikroszkópos és kémiai vizsgálatokon keresztül értelmezi a tüneteket, ami mai szemmel nem korszerű, mégis megmagyaráz sok olyan jelenséget, ami feltétlenül szükséges, hogy megértsük, mi is zajlik le egy növényben a fertőzés során.
Ami miatt írni akarok erről a könyvről, az az utolsó fejezet, ahol molekuláris biológiai eredményeket tárgyalnak. Az érdekes benne az, hogy főleg a molekuláris biológiai módszerek nehézségeit tárgyalja. Mikor én tanultam ezekről a módszerekről, akkor már jó részük megoldódott. Azóta pedig még további lehetőségekkel bővült a kutatók eszköztára. Kicsit úgy éreztem magam, mintha egy jövőbeli ember önmagáról olvasna a múltban kiadott sci-fi könyvben.
Például a Nukleinsavak szintjén művelt biotechnológia című fejezetben a következőket írja: "Jelenleg a rezisztenciagéneket egyáltalán nem tudják a kutatók a génproduktumok alapján azonosítani...Ha a rezisztenciagénnek vélt gént a patogén indukálja a növényben, akkor a vizsgálandó növényi szövet teljes mRNS vagy teljes fehérje populációját kellene összehasonlítani a kórokozó nélküli állapotban és fertőzés után." Erre természetesen már megvannak a módszerek. Korábban a különböző expressziós chipeket használták, ma már inkább az RNA-Seq-et.
A bekezdés így folytatódik: " A patogének azonban igen sok stresszgén, illetve betegséggel kapcsolatos gén stb. expresszálódását indíthatják be, amelyek vagy a stresszel, vagy a patogenezissel kapcsolatosak, de nem a betegség elleni rezisztenciával." Szerencsére erre is van megoldás, hiszen bioinformatikai módszerekkel össze lehet hasonlítani stresszindukált növények expressziós mintázatát a patogén indukálta adatokkal.
Szinte minden magára valamit is adó bioinformatikai előadás tartalmaz egy grafikont, ahol feltüntetik a beküldött/feldolgozott szekvenciák számát/mennyiségét. Mégis, csak most értettem meg, hogy ez mit is jelent. Mit jelenthet mindez az információ egy húsz évvel ezelőtti kutatónak, aki a laborjában ülve azon kesereg, hogy nem tud egyetlen rezisztencia gént sem izolálni, mert egy gén azonosítása is több PhD-snak elegendő disszertáció témát ad. Most pedig aki nem állapítja meg több tucat genetikailag módosított növény teljes génexpresszióját, az lusta disznó.
Egy másik érdekes észrevétel, hogy a könyv írója 1991-ben el tudta képzelni, hogy mire lenne szükség a jövőben. Nekem, 20 év távlatából nincs ilyen elképzelésem a jövőről. Természetesen tudok közhelyeket mondani: olcsóbb lesz a genomok szekvenálása, kevesebb hibával, kisebb mennyiségekből is tudnak majd szekvenálni. De ténylegesen mindez mit fog jelenteni? Mik azok a kérdések, melyekre ma még lehetetlen válaszolni, és 20 évet kell várni?
Kicsit úgy érzem, nem én vagyok az egyetlen, aki nem lát előre. A sci-fi is egyfajta válságba került. Asimov idején még a technológia, a jövő technológiája a könyv szerves részét képezte. Ott is voltak gyilkosságok, szerelmek, akár egy tudománytalan-fantáziátlan könyvben, de a technológia jelenléte más ízt adott a témának. Ha megnézzük, William Gibson sem ír már emberekről, akiknek a fejében számítógépes interface van, hanem marketingesekről, akikkel akár már holnap találkozhatunk. Dan Simmons jövőjében pedig az internetre az erdő fái is rá vannak kötve. Nincs is igazi technológia, csak jelenségek, amelyek magyarázat nélkül függenek a levegőben.
Nem azt akarom mondani, hogy ezek a könyvek rosszak, csak azt, hogy akiknek tudniuk kellene milyen lesz a világ (vagy legalábbis irányt kellene mutatniuk), nem tudják. Nem tudják, mert már most sci-fiben élünk. A sci-fi szereplők pedig nem fantáziálnak a jövőről.
