Egy külső ember számára a bioinformatika se nem érdekes, se nem látványos. Úgy gondolom, sok biológus számára sem az. Ezt egyrészt tapasztalom a saját bőrömön is, ahol előfordul, hogy házon belül is küldenek egy e-mailt, hogy gyorsan kell valami, majd miután megkapják, amit akarnak, annyit sem mondanak, hogy köszönöm.
Ehhez én már teljesen hozzászoktam. Ezért is ért váratlanul, hogy hirtelen mindenki velem kezdett el foglalkozni.
Egy csoportmegbeszélésen jelentettem be, hogy a nyár vége felé szeretném kipróbálni magamat külföldön is. Gondoltam, ezzel adok elég időt, hogy találjanak egy másik e-mail címet, amire elküldhetik a "van két táblázatom, csinálj belőle egy harmadikat" típusú kéréseket.
Két dologgal nem számoltam: Az egyik, hogy a pletyka gyorsabban terjed, mint a fény. Még kutatóknál is. A másik, hogy a pánik furcsa dolgokat hoz elő az emberekből.
A csoportmegbeszélés után fél órával, mikor jöttek segítségért, már kérdezgették: tényleg elmész? A legfurcsább az volt számomra, hogy olyan emberek is odajöttek, akik nem is velem végeztetik a bioinformatikai elemzést, hanem kiküldik Angliába azt. Délután már telefonon is felhívott egy régi barátom, aki már fél éve egy e-mailt nem volt képes írni, hogy hétvégén feltétlenül találkoznunk kell, mert hallotta, hogy el fogok menni.
A főigazgató, aki olyan elfoglalt, hogy egy aláírásáért sorba kell állni, a folyosón megállított, hogy "üljünk le beszélgetni, miért is akarok elmenni".
A főnökömet berendelte egy intézetvezetőkből álló bizottság, ahol neki vázolnia kellett, hogyan fogja megoldani a "helyzetet".
Nincs semmi titok. Egyszerűen arról van szó, hogy minden post docnak szüksége van külföldi munka tapasztalatra. Ezt rögtön a PhD megszerzése után szokták meglépni. Én egy kicsit később léptem meg.
Természetesen, ahogy elmúlt az újdonság, úgy váltam ismét ismét unalmassá. Végül kezdtek megjelenni a levelezésembe a "futtasd már le ezt a Blastot, nekem nem megy" és "jó ez a heatmap, de nem lehetne a skálát megfordítani?" típusú levelek.
