Karácsony közeledtével a csoportok különböző eseményeket szoktak szervezni, ezek közül a legnépszerűbb a "bring and share", aminek a lényege, hogy mindenki készít valami finomat, amit bedob a közösbe, és a többiek esznek belőle.
Még mindig két csoportnak vagyok a tagja, ezért én két ilyen eseményre is hivatalos voltam. Az "igazi" csoportomnak, a Pre-cancer csoportnak palacsintát akartam készíteni. Ki is kevertem a tésztát. A feleségem mindig megszólja a művemet, mondván, túl sok lisztet használok, amitől nagyon száraz lesz a végeredmény. Elhatároztam, hogy kevesebb lisztet és több tojást fogok használni. Szódavizet vagy szódabikarbónát nem találtam a boltokban, de volt egy kis sütőpor szerűség, aminek a 80%-a szódabikarbóna volt, gondoltam jó lesz a tészta könnyítéséhez.
Nekiálltam sütni. A kevés liszt miatt nem állt eléggé össze és leragadt. Ekkor vettem észre, hogy az olcsó palacsintasütő fekete része minden, csak nem teflon. Nem baj, anyám is tudott palacsintát sütni egy vas serpenyőben: olajat öntött alá. Liszttel besűrítettem, öntöttem alá olajat. Továbbra is leragadt. Öntöttem még egy kis olajat, de így meg tocsogott az egész tészta. A közepén továbbra is leragadt, mikor megfordítottam, szétszakadt, nem bírtam mindkét felét megsütni.
Feleségem azt javasolta, öntsem ki az egészet, de nem akartam elpazarolni a sok összetevőt. Helyette a termeltem a selejtet, amit senkinek nem volt kedve megenni. Végül beláttam, ebből nem lesz normális palacsinta. Tartalék tervként a feleségem készített almás pitet.
Nem tudtam, mi a szokás, ezért egy dobozzal összekészítettem, majd elvittem.
A többiek nagyon komolyan vették a feladatot. Mikor megláttam, hogy a spanyolok behoztak egy egész tepsi kaját, a japán nő kirakja a nagy dobozokat és a lengyel PhD hallgató egy óriási rekeszből pakol ki, tudtam, hogy ez nagy leégés lesz.
Az előétel cékla leves volt. Lengyel barátaink ezt eszik Karácsonyra. Ránézésre elég szokatlan volt, de nagyon finom, egyáltalán nem édes, mint ahogy vártam. Állítólag a jó leveshez 10 napig kell érlelni a céklát. A jó alapanyagok érdekében a hallgató a lengyel boltból rendelt. Ettünk valami, aminek a nevét "humusznak" értettem. Ez leginkább a sárgaborsó főzelékre emlékeztetett. Kaptunk szusit is. Japán munkatársunk azt mondta, a halat Japánból rendelte, mert itt angliában nincs megfelelő. Kézzel festett dobozból szolgálta fel az ételt, amit különleges alkalmakra tartogatott.
Két nappal később volt a Cancer IT közös evészete. Többnyire angolok, többnyire férfiak, többnyire kockák. Keksztekercset akartunk készíteni. Túró nem kapható, ezért tejszínnel helyettesítettük. Darált kekszet sem lehet kapni, de találtunk egy keksz márkát, ami hasonló az Albert kekszhez, azt reszeltem le.
Nem tudom, mi történt, de minden szétfolyt, mint valami folyékony Terminator. Nemhogy feltekerni, de még egy kupacot sem tudtunk rakni belőle. Szerencsére ízre nagyon finom volt. Végül a feleségem kitalálta, hogy muffin papírba adagolja. Rátettük egy nagy tálcára, és bevittem.
Reggel a buszon panaszoltam, hogy az előző eseményre mindenki hogy készült, importálták az alapanyagot, én meg odaállítottam egy doboz almás pitével. Azt javasolták, mondjam most én is azt, hogy ez a keksztekercs úgy készült, hogy a darált keksz különleges méret szelekción esett át és egyenesen Magyarországról érkezett.
A legtöbben nem erőltették meg magukat. A legtöbben egyszerűen kirakták a boltban megvásárolható dobozos csokis sütit. Az egyik főnök két fürt Tescos paradicsommal járult hozzá az ebédhez. Meg is jegyezték, hogy előző este biztos sok időt töltött a konyhában, míg mások az ízléses csomagolást dícsérték.
Mikor meglátták a csillogó muffin papírban kiporciózott sütit, el sem bírták képzelni, hogy mi az. A szerencsétlen, konyhai praktikákban járatlan nyelvtudásom sem segített jobban megértetni, mi is akar ez lenni. Ettől nagyon rejtélyes lett és az utolsó darabig megették.
Kellemes Karácsonyt minden olvasómnak.
