Akármennyire is óvatos voltam, a negyedik hullám elkapott. A feleségem szervezete egy ideig ellenállt, de mire kezdtem meggyógyulni, ő lett beteg. Kis családunk ismét elszakadt a külvilágtól. Melóhelyen bejelentettem annak rendje és módja szerint, mire a munkahelyi COVID felelős megnyugtatott, hogy bizalmasan kezeli a helyzetemet.
Ez azután történt, hogy kiderült volna, hogy akinek először írtam, csak a második hullám idején volt COVID felelős, most már semmi köze az egész procedúrához. Azért segítőkész módon továbbította a levelemet. A szolgálatos felelős megkért, hogy szóljak mindenkinek, akivel kapcsolatba kerültem. Szóltam mindenkinek. Aztán egyik munkatársamnak eszébe jutott, hogy a hallgatóknak is szólni kéne, mert mégis csak bent voltam a teremben, ha nem is tanítottam őket. Végül valakinek az is eszébe jutott, hogy Manci nénit is figyelmeztetni kell, hiszen veszélyeztetett (az igazi neve nem Manci, megváltoztattam.) Ez már kicsit sok volt nekem. Ki az a Manci? Egyetlen munkatársamat sem hívják Mancinak.
Kiderült, hogy egy nyugdíjas kutatóról van szó, aki az ominózus időszakban egyszer belépett az irodába, mikor én már nem tartózkodtam bent. Gondoltam, egye meg a fene a személyiségi jogaimat, szóljanak Manci néninek is.
Az otthon maradással annyira nem is lett volna baj, viszont a lakás kezdett tönkremenni. Túlélő üzemmódra kapcsoltunk, mint Phileas Fogg a Henrietta fedélzetén. Először a gyerek szobájában ment ki a villany. Mivel világításnak lennie kell, átcsoportosítottam az egyik körtét egy másik helyiségből. Ezzel némi időt nyertünk.
Aztán jött a konyhai csaptelep. Már eddig is elég vízköves volt, amitől ha elfordítottuk a csapot, pár csepp víz folyt ki belőle az illesztések mentén. Csakhogy a szigetelés nem volt tökéletes a mosogató és a csaptelep között sem, ezért a víz elkezdett gyűlni alul, a szekrényben. Elkezdtem kajtatni a lakást gumiszerű anyagok után, amivel szigetelést tudok csinálni. Végül ráakadtam a gyerek lufigyűjteményére. Nem akartam még nagyobb traumát okozni neki, ezért olyan színt választottam, amiből több egyforma is volt. A lufi meglepően jó választás volt, mert a száját levágva pont egy gyűrű alakot kaptam, amit a csaptelep megfelelő részére húzhattam, még rá is feszült a fémre.
A harmadik csapás lustaságom miatt volt. A gyerek hazahozta még a karantén előtt két tankönyvét, ami olyan állapotban volt, mint egy saláta. A boritó elszakadt, ezért csemetém begyűrte azt az iskolatáskába és rápakolt mindent, hátha nem tűnik fel. A fedőlap leszakadt, a széle pedig feltekeredett valahogy, mint egy palacsinta. Mikor megláttam a könyvet és a hasonló állapotban lévő munkafüzetet, komolyan felmerült bennem a szándékos szabotázs gondolata.
Akkor még arra gondoltam, majd lesz időm megcsinálni mindkettőt, hiszen nemrég kezdődött az őszi szünet. A karantén alatt időm volt is rá, csak alapanyagom nem. Két napig préseltem a fedlapot, hogy eltüntessem a szamárfület, de nem akart visszasimulni. Gondoltam egy karton segítségével merevebbé tehetném a lapot, de nem volt otthon karton. Legalábbis nem a hagyományos értelemben.
Találtam egy papír táskát, ami sokkal erősebbnek tűnt egy átlagos kartonlapnál. Szétvágtam, majd a fedlap belső oldalára ragasztottam. Ez sem fog többet bepöndörödni.
