Kamaszkoromban elég sok Tom Clancy-regényt olvastam. Akkoriban a Hidegháború a vége felé közeledett, az internet gyerekcipőben járt, a CNN-ből meg nem értettem semmit, ezért ezek a regények egyfajta információ forrást jelentettek nekem, hogyan is működhet az amerikai vezetés. A világról sokkal kevesebbet tudtam, ezért az ott leírtakat el is hittem.
Ezekben a regényekben a világ azért működik, mert Amerika azt teszi, ami helyes. Amerika pedig azért teszi azt, ami helyes, mert olyan fehér férfiak irányítják, akik egy magasabb erkölcsi normának engedelmeskednek. Ez a küldetéstudatuk annyira erős, hogy egyes emberi törvényeket is áthághatnak érte.
A regények főhősei ezek az erkölcsileg megingathatatlan férfiak. Szakmájukban abszolút profik, keveset beszélnek, érzelmeiket elnyomják. Ha hasonszőrű férfival találkoznak, csak a szemébe néznek, és máris látják, hogy azok is ugyan olyan profik, mint ők. Miután végigmérték egymást, már csak apró biccentésekkel és kimondatlan szavakkal kommunikálnak. Ha mégis felbukkan egy női főszereplő, az csak egészségügyi dolgozó lehet. Ez alól csak Mary Pat Foley és Andrea Price a kivétel, de az ő karaktereik is inkább szoknyába bújtatott férfiak, mint nők.
Minden regényben az Egyesült Államoknak van egy dedikált ellensége, aki elkövet valami szemétséget, de végül egy hathatós katonai művelettel lerendezik azt. Az államnak nincsenek belső konfliktusai. Egy-két áruló azért akad, hogy a feszültséget fenntartsák, de őket csendben, bármilyen tárgyalás vagy vádemelés nélkül elteszik láb alól.
Minden annyira tökéletes ebben az Amerikai Álomban, hogy amikor a szerző mégis valami konfliktust próbál belecsempészni, az nagyon erőltetettnek hat. Például, mikor Jack Ryan elnők ellen merényletet szervez két fickó. Ez egy mellékszál a regényben, de végül nem vezet sehova. Egy rendőr szó szerint kiszagolja a robbanóanyagot és lekapcsolja a bajkeverőket.
Az első fekete elnök ellehetetlenítése is frucsa vargabetű volt, hiszen a regényekben nincs rasszizmus. (Ebben a világban ugyanis az FBI elfogta az összes Ku-Klux-Klán tagot, ami megszűntette az egész generációkon átívelő társadalmi problémát.) Ezért kellett egy öreg klán tag, akit elkerült a letartóztatás és ezért végrehajthatta a merényletet.
Az egészségügyi rendszerrel sincs semmi probléma. Amikor a terroristák Ebolával fertőzték meg az egész országot, az orvosoknak hála még csírájában elfolytották a járványt. Nem voltak Ebola-szkeptikusok, nem voltak szegények, akik rosszabb orvosi ellátást kaptak (esetleg olyanok, akiknek nincs egészségügyi biztosítása, ezért köztük a járvány erőteljesen tombolna.)
Aztán voltak a szerzőnek olyan megnyilvánulásai, ami után viszakozni kényszerült. Jack Ryan elnök ugyanis megoldotta a közel-keleti konfliktust is! Ez már tényleg annyira meseszerű lett, hogy a következő regényben volt egy lábjegyzet-szerű megjegyzés, hogy mégsem sikerült.
Az egész lufi számomra akkor pukkant ki, amikor a Tigris és Sárkány című regényben az Egyesült Államok pár nap alatt lealázta a Kínai Népköztársaság haderejét (igaz, ott volt az orosz hadsereg is, de csak mutatóban). Már a konfliktus eszkalálása is nagyon furcsa volt. A különböző diplomáciai manőverek ugyanis számtalan kiugrási pontot nyújtottak Kínának, akik ezzel egyszerűen nem éltek. A szerző meg elintézte annyival a kínai vezetés logikátlan lépéseit, hogy "ezek Klingonok". A kínaiak nem értették azokat az erkölcsi normákat, amelyek egy Clancy-regény főhősét mozgatják, míg a főhősök nem értették, a kínaiak mit nem értenek. A kínaiak még azt is figyelmen kívül hagyták, hogy Oroszországot felvették a NATO-ba.
Eközben az amerikai elnököt olyan dolgok foglalkoztatták, hogyan tudná megoldani, hogy a nők és férfiak ne éljenek szexuális életet a házasság előtt.
Végül kitört a háború, ami olyan lett, mint egy GI Joe rajzfilm, ahol a katonák mindig ki tudnak ugrani a szétlőtt járművekből. Az Egyesült Államok vesztesége 0(!) volt a teljes konfliktus ideje alatt. Az egyetlen izgalmas esemény, hogy majdnem megközelítettek vadászgépek egy AWACS-et. Az oroszok bezzeg tömegével halltak meg országukért. De azért nekik is kijutott a hősi cselekedetekből. Egy második világháborús veteránnak a hadsereg katonái megengedték, hogy lelőjön egy kínai tábornokot, mert ez a trófea még hiányzott az öreg listájáról.
Egyértelművé vált számomra, hogy Tom Clancy már nem tudja tartani a lépést a modern világgal. Át is adta a cselekmények vezetését először Grant Blackwoodnak, majd Mark Greaney-nek. A regény szereplői is kezdtek elöregedni, ezért ők is szép lassan lecserélődtek. Az események során ugyanis a karakterek elkezdtek egymás között házasodni, gyerekek születtek, mint valami telenovellában.
A cselekményformálás is szakított a régi formulával. Korábban ugyanis a szereplők oldalakon keresztül dumáltak egymással, terjedelmes belső monológok voltak, amelyen keresztül az olvasó megértette, mi miért történik. Az újabb regényekben több a csihi-puhi, amitől az regények kerete egy akciófilmre kezdett hasonlítani. Mintha egy forgatókönyvet olvasnánk. Az akciók is erősen emlékeztettek moziban látott jelenetekre. Például az egyik során a szuper titkos árnyék ügynökség teljes csapata háztetőkön keresztül menekült a rendőrség elől.
Az új regények egyik kellemes hozadéka volt, hogy megpróbálták az aktuálpolitikai eseményeket a narratíva részévé tenni. Itt is volt polónium-mérgezés, Donyecki-megszállás, kínai terheléses támadás kormányzati szervek ellen. Viszont az elképzelhetetlen elemek is megszaporodtak. Az egyik ilyen az volt, amikor az egyik főszereplőnek átadták a telje orosz haderő vezetését, mert ők nem tudták kezelni a krízist. (Pontosan az után, hogy egy áruló FSZB ügynök majdnem halálra kínozta.) De arra is felhúztam a szemöldököm, hogy ennek a szuper titkos ügynökségnek a tagja az elnök fia is, akit többen ismernek fel Hong-Kongban, mint hazájában. Ez a tény viszont egyáltalán nem megy a titkos műveletek rovására.
Talán nem is az a bajom, hogy a regények nem reálisak. Elvégre ha teljesen reális lenne, olvashatatlan volna. Inkább az a baj, hogy az internet segítségével olyan részletességgel kapunk információkat valódi konfliktusokról, hogy ezek a regények már bohózatnak tűnnek mellettük. Esetleg mégsem. Néha a valóság tűnik bohózatnak. Ha Ryan elnök robbanó fákról beszélne, a könyvet azonnal a falhoz csaptam volna. Akár mi is az igazság, a háború már nem tűnik szórakoztatónak.
