Miután kiderült, hogy némi R szkripteléssel klikkelések ezreit tudom megspórolni, újabb búzás megbizatást kaptam. Maga a számítás nem volt bonyolult, hamar megvoltam vele. Utána viszont hosszú ideig nem történt semmi olyan, amihez a segítségem kellett volna.
A publikálás itt is nehezen ment. Talán három újságot is megjárt a kézirat, folyamatos átalakítást és újabb vizsgálatokat kellett végezni, de egyikhez sem kérték a segítségemet. Aztán a munkahely váltás még jobban elszigetelt a témától.
A helyzet pikantériája, hogy annyi új ismeretet tanultam itt, hogy ha most kellene megcsinálni a vizsgálatokat, sokkal többet tudnék a cikkhez hozzátenni. De ezen már nem lehet segíteni és a cikket sem lehet a végtelenségig csúsztatni, csak azért, mert van egy újabb ötletünk.
Mert ahhoz is érteni kell, hogy mikor hagyjunk abba egy munkát. Ha folyamatosan új kísérleteket csinálunk, új adatokat vonunk be, soha nem fogunk végezni és az a téves képzet alakul ki rólunk, hogy nem csinálunk semmit. Ez valahol igaz is, mert a hosszú munkával a beosztottak elunják magukat, az új projektek magasabb prioritást kapnak és végül minden ellaposodik, elhal. De akár a versenytársak is beelőzhetnek.
De ez a munka nem halt el, mert szerencsére nem hagyták elhalni. Nem úgy, mint más munkák, amikről azért nem írok, mert még reménykedem, hogy lesz belőlük valami. Vagy más kutatók, akik már 2014-ben beismerték egy intézet szintű összejövetelen, hogy már minden megvan a publikáláshoz, mégis további PhD hallgatókat emésztenek fel a kísérletek.
