Az előadást nem tudtam levetíteni. A projektor nem kapott jelet egyetlen bemeneten sem. Kipakoltam a kábeleket, és ezt találtam:
A szikszalagozott förmedvényt kihúztam, majd rákötöttem valamit, amire azt gondoltam a projektor. Működött.
Leadtam életem legrosszabb előadásait. Eleve nagy élvezet úgy beszélni hallgatókhóz, hogy szoborrá merevedve néznek még akkor is, ha azt kérdezem, "lélegeztek?" Pislogni pislogtak, igaz ritkán. Kérdésekre viszont egy-két ember válaszolt csak. Az előadások így gyorsan lementek, és simán elértem a vonatot. A vonaton demót állítgattam. Átevickéltem Budapesten és csatlakoztam a csapathoz.
Mit mondjak az útról? Mint egy tipikus road movie. Kegyetlen sok részletet meg lehet ismerni más scenerek életéről. Tizennégy óra út emberekkel, akik eleve elég jól ismerik egymást. Az a rengeteg életút, sors, világnézet, amit végighallgattam... Rendkívül intenzív élmény volt.
Az autóval jól boldogultak a vezetők, egyedül a hátsó ablaktörlő élt önálló életet. A sok kocka közül senki nem tudta kikapcsolni.
Kiderült, mennyi zenész volt közöttünk. Megtudtam, hogy Citrus death metál dobos. Soha nem hallott zenei csoportosulások nevei röpködtek a fejem felett. "Igen, igen, és ismered XXX-t? - Persze, hogy ismerem, nagyon állatok." Én pedig eddig azt hittem, hogy a társadalom annyira fragmentálódik, hogy már nincsenek közös pontok.
A vonatra egy kutató szállt fel, de a kisbuszból már egy scener szállt ki. Bulizzunk.
