– Professzor úr, mit csinál!? – kérdezte Gergő, a tanítványa. Még meg sem itta a reggeli kávéját, el sem olvasta a levelezést, de mestere már a laborban ugrált a Petri csészék között.
– Egy szép új világot! – hangzott a cseppet sem szerény válasz. – Most végre meg tudom csinálni!
– Mit? – kérdezte Gergő fájdalmasan. A Professzor mindig valami hatalmas tervet tűzött ki maga elé. Hetente változtatta a nézeteit. Kifogyhatatlan volt hajmeresztő ötletekből. De ezek legtöbbjét egy kávé után kellett végighallgatni egy kényelmes irodában, aminek az ablakából látni lehetett az előadásokra várakozó diáklányokat.
– A hazugság gén! Emlékszel a hazugság génre?
Gergő emlékezett rá. A Professzor talán legjelentősebb felfedezése...lesz. Ha a független kísérletek megerősítik. De eddig senki nem tudta reprodukálni az eredményeket.
– Kiütjük és nem lesz több hazugság a világon. Kinek kell?
– Megismételjük az egeres teszteket? – kérdezte értetlenül Gergő.
– Én arra gondoltam, embereken kéne kipróbálni. Mit embereken! Az egész emberiségen!
– Ez nem etikátlan?
– Egy jó tett nem lehet etikátlan. Mennyi emberen segíthetnénk. A hazugság és képmutatás segítségével nyomjuk el embertársainkat. Ha nincs hazugság, nincs több elnyomás, nincs több hamis ideológia, csak béke és harmónia. Mindez egy kicsi vírus segítségével. Az általa hordozott CRISPR-Cas9 rendszert a hazugság génre állítottam be. Akit megfertőz a vírus, annak a hazugság génje kikapcsol és őszinte lesz. Sőt, még az utódaira is örökíti!
– Honnan tudja, hogy működik?
– Kiket nézel az ablakomból a reggeli megbeszélések ideje alatt?
– A másodéves hallgatólányokat – hallotta meglepetten saját hangját Gergő.
– Én úgy látom remekül működik – mondta cinkos mosollyal a Professzor. A vírus talán húsz év alatt fertőz meg mindenkit a Földön. Meg akarom nézni a szép jövőt. Látni akarom az őszinteség hogyan virágoztatja fel az emberiséget. Ezért lefagyasztom magamat. Téged kérlek meg, hogy ébressz fel húsz év múlva.
Gergő hirtelen nem is tudta, mitől kellene jobban megijedni: attól, hogy vírussal fertőzték meg, belenyúltak a génjeibe, leskelődésen kapták vagy attól, hogy a bimbódzó tudományos karrierjének egyetlen támogatója eltűnik húsz évre. Mindezt a reggeli kávé nélkül.
A Professzor számára a húsz év átalvása csak egy pillanatnak tűnt, de az ébredés egy örökkévalóságnak. Szeme nehezen fókuszált. Bőre még nyirkos volt a folyadéktól, ami megakadályozta, hogy sejtjeiben jégkristályok képződjenek. Fázott.
– Ezt igya meg – mondta egy karcos, de ismerős hang.
– Gergő?
– Igen, de most pihenjen. Még szükség van néhány vizsgálatra.
Másnap a Professzor már távolabbi tárgyakat is élesen látott. Ahogy hormonrendszere újra felvette a régi ritmust, egyre türelmetlenebbül vágyott rá, hogy lássa művének betetőzését. Mikor Gergő, illetve már Mozsai professzor belépett, nehezen mozgó izületei ellenére azonnal elé állt.
– Menjünk ki a városba!
– Túl korai. Az EKG apró kilengéseket mutat. Fennáll a komplikáció esélye. További megerősítő vizsgálatokra van szükség!
– Pontosan tudom, milyen kockázata van azoknak a kilengéseknek. Ez a sok vizsgálat csak időhúzás. Menjünk most!
Gergő végül beleegyezett, de vitt magával egy táskát, amibe gyógyszereket rakott, hátha bekövetkezik, amitől fél. A professzor kilépett és szeme-szája tátva maradt a csodálkozástól. Gergő komótos léptekkel haladt mögötte.
– Milyen tiszta minden!
– Igen, az emberek már nem tudják letagadni, ha szemetelnek.
– Háborúk, vannak még háborúk?
– Mikor a vírus még csak kevés országot fertőzött meg, voltak konfliktusok az őszinték és a nem fertőzöttek között. Senki nem értette, mi történt az emberekkel. Szerencsére az Ön vírusát nem fedezték fel, így az emberiség nem szerzett tudomást tettéről. Végül ahogy egyre több ember lett őszinte, a titkos szolgálatokra és más szervezetekre egyre kevesebb szükség lett. A diplomácia szerepe is visszaszorult és a konfliktusokat is egyszerűbb lett megoldani.
– Ez nagyszerű!
– Azért akadnak véres kofliktusok a világban. Az őszinteség nem jelenti azt, hogy ne lenne a népeknek saját igazuk. De a hamis ideológiáknak vége.
– Gondolom már rendőrség sincs!
– De van, az emberek továbbra is bűnöznek, de a kézre kerítésük kevesebb erőforrást igényel.
– Csodálatos, csodálatos!
A város alaposan megváltozott az eltelt idő alatt. Szép tisztaság volt mindenütt. Nyoma sem volt a régi idegességnek és kapkodásnak, amire a Professzor emlékezett. Az emberek egykedvűnek tűntek, viszont senki nem nézett ki borúsnak vagy szomorúnak. A Professzor titokban abban reménykedett, csupa mosolygós embert fog látni, mintha egy utópiába csöppent volna, mésem érzett csalódottságot. Talán húsz év kevés, hogy az emberek teljesen feldolgozzák ezt a hatalmas változást. De határozottan úgy érezte, jól döntött.
– Mintha az emberek jobban élnének – állapította meg a Professzor a sok drágának tűnő ruha és autó láttán.
– Igen, sokat segít, hogy kevesebb erőforrást kell pazarolni vizsgálóbizottságokra, nem kell arra időt pazarolni, hogy ki mit és miért mondott. Az ügyeket könnyebb elintézni és ez pénzbeni megtakarításban is mérhető, amiből több jut az embereknek is.
– Tudtam, tudtam, hogy van értelme a munkámnak! Látod! Érdemes volt megcsinálni.
– Ne vonjon le messzemenő következtetéseket, amíg nem ismeri az összes tényt – mondta Gergő sokat sejtetően.
Épp egy óriás kivetitő alatt álltak meg, ahol a választási kampány részeként az egyik jelölt beszélt a programjáról. Felirat nem volt, amitől a tátogás kissé komikusan hatott.
– Meg lehet hallgatni, mit mond?
– Igen, csak irányítsa a mobilját a kivetítő felé...Bocsánat, magának 20 éves lehet a mobilja. Használja az enyémet.
Ahogy a Professzor megfogta a készüléket, rögtön meg is hallotta a politikus beszédét. Nem volt szükség fülhallgatóra. Micsoda fejlődés!
– Elismerem, hogy az ellenzék külpolitikai programja sokkal átgondoltabb, és mezőgazdasági kérdésekben is sokkal komptensebb, mint én. Ennek ellenére szavazzanak rám, nekem fiatalos kabinettem lesz, szemben az ellenzék sok aszott, öreg miniszter-jelöltjeivel.
A Professzor Gergő felé fordult.
– Ez meg miféle kampány?
– Őszinte – hangzott a lakonikus válasz.
– Ezek alapján számítanak bármilyen győzelemre?
– Igen, jó eséllyel ők fogják megnyerni a választásokat.
– Hogyan? Hiszen beismerte, hogy a programja semmit nem ér.
– Így van, de régen is és most is a szavazókat az érzelmeik vezérlik. Erre próbál hatni a jelölt is. Azért, mert az emberek őszinték lettek, még a régi beidegződések megmaradnak, sőt felszínre kerültek. Nem kell ideológia mögé bújtatni.
– De az emberek nem gondolkodnak racionálisan?
– Dehogynem. Pont annyira racionálisak, mint az Ön idejében. Az érzelmek nem változtak szemernyit sem és pontosan úgy befolyásolják döntéseinket, mint azelőtt.
A professzor csalódottnak tűnt. Visszaadta a telefont Gergőnek. Egykori tanítványa megsajnálta.
– Jöjjön, Professzor, menjünk el egy moziba. Az majd felvidítja.
A Professzor arca felderült, mint egy gyereknek, akine csokit ígérnek. A mozi egy nagy üres terem volt. Nem voltak sem székek, sem vászon. A nézők a terem középen őgyelegtek. Először reklámok jöttek, mint a régi időkben, csupán a látvány változott. A levegőben, szinte a semmiből jelentek meg a térbeli képek. Az emberek különböző nézőpontokat választottak maguknak és onnan nézték az üdítőt, ami mellé egy kellemes búgó női hang objektíven felsorolta annak jellemzőit.
– Nincsenek reklámszínészek? – csodálkozott a professzor.
– Nincsenek. Nincs ember a világon, aki azt állítaná, hogy ez a legjobb ital a világon.
– Miért látom a többi nézőt? Nem zavarja ez a műsor élvezetét?
– Kezdetben úgy csinálták meg, hogy ne lehessen látni a többi embert, de nem vált népszerűvé. A mozizás társas esemény, ezért látszik a többi ember is.
– Psszt! – szólt rájuk egy nő.
A reklámok után bemutatók következtek. Egy férfi jelent meg és arról kezdett beszélni, milyen nehéz volt megbírkóznia felesége halálával. A mozi nézői együttérzően felsóhajtottak. A Professzor kissé türelmetlenül várta, mikor jön valami izgalmas. A második bemutató már vidámabbnak ígérkezett. Egy fiatal pár osztotta meg a nyaralásuk vicces pillanatait. A pikánsabb eseteknél a közönség egy emberként nevetett. Kivéve a Professzort, aki szórakozásra vágyott, nem idegen emberek élménybeszámolójára.
– Lesz bármi, ami nem emlékeztet egy valóság showra?
– Úgy érti bármi, ami nem igaz? – kérdezett vissza Gergő.
A Professzor nem tett fel több kérdést, hanem a műsort kezdte nézni. Most már azt is értette, miért nincsenek rekonstruált jelenetek. Elkezdődött a film. Archív felvételeken és szemtanúk beszámolóin keresztül mutatták be az utolsó háború egyik kevésbé közismert csatáját. A Professzor többször elfordította a fejét. Gyűlölte a háborúkat. Azt akarta, ne legyen többé ilyen borzalom a Földön, és megcsinálta! Igaz, ezt rajta és egykori tanítványán kívül senki nem tudta, de ez nem számított. Sikert aratott, talán az egyik legnagyobbat a világon. Akkor miért érzi mégis magát rosszul? Bár már rég nem voltak háborúk, a professzor mégis gyilkosnak érezte magát.
A lehangoló film után némán mentek az éjszakai utcán. Gergő húsz évig ábrándozott erről a pillanatról, milyen lesz egykori mentorát újra látni. Elképzelte, hogyan vágja az arcába az igazságot a tettéről. Most mégsem szólt egy szót sem. A bölcsesség, mint egy színházi súgó türelemre intette. Amit annak idején ordítva mondott volna ki, most a csend erejével találtak célba.
– Gergő, mit tűntettem még el? – kérdezte nagy sokára a Professzor. – Minden művészet odaveszett? Nem akarnak már alkotni az emberek?
– Nem, nem veszett oda minden művészet. A zene például virágzik, habár dalszöveget egyre ritkábban hallani. A vizuális kultúra minden eddiginél erősebb. Feltámadt például a festészet. De – az egykori kutató érezte, most jön a végső ítélet. – Professzor, maga megölte az irodalmat!
