A kritika egy visszajelzés a munkánkról. Ha a kapott kritika nem tetszik, akkor is el kell gondolkodni, hogy miért kaptuk, mert lehetőséget kaptunk, hogy egy más szempontrendszeren keresztül lássunk. A kritikának nem kell alávetni magunkat, de akkor is meg kell vizsgálni a munkát a kritikus szemszögéből is.
Tudom, hogy a média, a filmek, regények imádják az olyan hősöket, akik nem hallgatnak senkire, csak mennek a maguk feje után, mert nem alkusznak meg, és nem engednek a víziójukból. Miután elérik céljukat, akkor a tömegek térdre hullanak a nagyságuk előtt: Lám, milyen jól tette, hogy magasról tett mások véleményére!
Szeretjük a meg nem értett zseniket. A diktátorokat viszont nem, holott nagyon hasonló attitüdjük van. A kettő között az lehet a különbség, hogy a meg nem értett zseni mérlegeli a kritika jelentőségét, míg a diktátor egyszerűen elnyomja azt.
A tudományos publikációkban a kritikát elsősorban a bírálók gyakorolják. A rendszer nem tökéletes, mint azt többen, több helyen felvetették, de szükséges, különben ilyen rettenetes cikkek születnek.
Mikor először elküldték nekem a kéziratot, nem hittem a szememnek. Olyan rossz volt, hogy azon gondolkodtam, nem adom hozzá a nevemet. A rövidítések értelmezhetetlenek voltak, több helyen nem értettem, mit akartak leírni, pedig én is dolgoztam a témán! Végül úgy döntöttem, mégis a szerzők között maradok, mert biztos voltam, hogy nem fog megjelenni, másrészt nem akartam megint én lenni a kerékkötő. (Ráadásul szerencsétlen PhD hallgató posztert készített a témából egy konferenciára, ahol szó szerint kiröhögték, nem akartam még én is belerúgni.)
Elsőnek a BMC Genomics-ba küldtük be, ahonnan nagyon gyorsan kivágták. A fő problémák a következők voltak: nincs validáció, anekdotán alapuló eredmények vannak, a statisztika teljes hiánya, a szöveg repetitív, a rövidítések értelmezhetetlenek, az ábrák követhetetlenek.
Én őszintén megnyugodtam. Úgy látszik azért lehet a tudományban bízni, mert a nagyon ócska eredmények még mindig fennakadnak a rostán, miközben nekem sem kellett fekete bárányt játszani a csoportban. Win-win.
Másodszor az Animals című újságba került, ami az MDPI alá tartozik. Habár nem jelzik predátor folyóiratnak, azért nagyon-nagyon közel van hozzá. Itt is nagyon kemény kritikát kapott, hatalmas változtatásokat kért az egyik bíráló. Én továbbra is bíztam a rendszerben, nem foglalkoztam az egésszel.
Ekkor különös dolog történt. Az egyik szenior szerző írt az újság szerkesztőinek, hogy a bírálat rosszindulatú, a cikken nem változtatunk semmit, jelentessék meg ebben a formában. A szerkesztők egy hétig gondolkodtak, majd azt mondták: rendben. Leközölték a cikket a bíráló ellenében! Újabb egy hét, és a cikk DOI számmal, nyomtatható formában megjelent.
Már bánom, hogy nem kapálóztam jobban, még akkor is, ha már teljesen mindegy, mi jelenik meg a nevem alatt. Minden esetre a PhD hallgatónak publikáció pipa, mehet védeni. Az újság megkapja a publikációs kötlségeket: pipa. A témavezetőnek az újabb végzett PhD hallgató pipa, az egyetem által előírt vállalás, hogy megjelenik egy újabb publikáció: pipa. Az intézet prezentálhatja a cikket az egyetem felé, az egyetem meg a nagyközönség felé, hogy mindenki milyen jól dolgozott. Rajtam kívül nincs senkinek semmi problémája.
Egy hétfői napon kaptam a levelet, hogy megjelenik a cikk, kedd reggel egy másik email is jött, hogy a cikket kiválasztották a "Best Science Award"-ra. Botanikából. Egy nyulakról szóló cikket! A részvételhez ki kellett volna tölteni egy űrlapot, ahol a személyes adatok megadása mellett nekem kellett kiválasztani, milyen díjra jelöljék a cikkemet. A formon nem volt semmilyen ellenőrzés, annyiszor tölthettem volna ki, ahányszor csak akarom, olyan jelölésekkel, amilyennel csak akarom. Gondoltam magamban, sokat érhet ez a díj is. (Valószínűleg az adatgyűjtés az elsődleges célja.)